Budapest, 1974. (12. évfolyam)

5. szám május - Zolnay László: Hatszáz esztendős budavári szobrok feltámadása

dokumentált aranykorának: az Anjou-kornak és a XIV—XV. század fordulójának gazdag szoborgalériája hever előttünk! A módszeres kutatás halk erőszakával befolyásolt vakszerencse — mint egyesek mondták — „az évszázad leletét" adta esendő kezembe. A magyarországi művészettörténetben társtalan ez a — tömegében is tetemes — galéria. És amennyire Európa emlékanyagát felidézhetjük: a kor európai művészetében is csak a csúcsokon találni rokonát, párját. Egyházi és világi személyek, védőszentek, az Anjouk ősei, égi pártfogói, de udvaruk emberei, sőt sajátmaguk a magyar Anjouk is ott rejtőzhetnek az — ikonográfiailag még fel nem oldott — szoborábrázolások mögött. Mondanom sem kell, hogy ma még minden kormeghatározás, a szobrászi kor s a szobrászi kör meghatározása korai. Hiszen jószerével még a feltárás is tart. Elemző vizsgálataink pedig csak most kezdődnek el. (gy — óvatos bizonytalansággal — csupán az első impreszsziókról számolhatok be. A csodálatos verizmussal, valóságszerűséggel, néha szinte portrészerűen jellegzetesen megkomponált fejek az absztraktnak vélt gótika formavilágában mintha már egy eljövendő reális valóságábrázolásnak előrevetülő árnyai, előfutárai lennének. Mindenesetre egyik olyan ritka történeti korszakunknak hírmondói, amelyben Magyarország udvari művészete még egyidejű volt a világtörténeti jelenidővel, s nem késve kullogott saját kora mögött. Hol a helyük ezeknek a szobroknak a magyarországi művészet történetében? Vagy inkább: hol lesz a helyük? Hiszen látnivaló: a XIV. század vonatkozásában újra kell írnunk művészetünk történetét! Mert e szobrok feldolgozásának most következő időszakában az a feladat, hogy helyüket mind a magyar, mind az európai művészet történetében meghatározzuk. Hiszen a mi — aránylag nagy hagyatékú — faszobrászati emlékanyagunk csak ott kezdődik, ahol ezek a kőszobrok elnémulnak. Első faszobrainkat azokban az időkben faragták, amikor királyaink budai palotájának ezek a remekei lassan kiselejtezésre kerültek. Mivel pedig ezek a szobrok a magyar emlékanyagban társtalanok, a honi emlőkön nőtt művészetbarátoknak — megfigyelhettem — első pillanatra, későbbieknek tűnnek valóságos, hitelesíthető koruknál. Hiszen viseletük egyes darabjai — burgundi süvegek, sisak alá való arcfátylak, hegyes saruk, harisnyanadrágok, zuhatagos drapériák — emlékanyagunknak későbbi darabjain is megjelennek. Ám, ha jobban megnézzük ezeket a viseleti darabokat — például a díszes, veretes fegyveröveket, az egyik pallos kiképzését, egy-egy szíjvéget — mintha csak az ugyancsak Nagy Lajos számára írt és miniált, 1370 körül keletkezett Képes Krónika udvari figuráit látnók. De kőből! f Az Anjou-galéria sorsa — s néhány személyes emlék A lelőhely azt mutatja: az Anjou-kápolna s az Anjou-palota felessé vált szobordíszeit (sőt kétalakos gyámkövét is) Zsigmond király egy helyen kívánta elrejtetni, eltemettetni. A szobrok elhelyezésének szándéka feltehetően kegyes volt. Kivitele jóval katonásabb. A köveket alighanem szekérről, vagy saroglyáról — egy rég megszűnt útról — vetették a ház mélyebb szintű udvarába, vagy annak mélyebb, a szikláig kivágott gödrébe. így aztán a szobrok — amelyek tán negyven évig díszeleghettek Nagy Lajos palotájában — összetörtek. Ám az a körülmény, hogy agyagréteget borítottak fölibük, majdpedig elhelyezésük helyét a királyi építkezés útjába eső házaknak törmelékével borították le, korunkig megőrizte őket. Amikor a török feldúlta Közép-Magyarországot, ezek az alkotások már rég a földben szunnyadtak. így kerülték el az oszmán képrombolást. Most a múzeum restaurátorműhelyében Szakái Ernő szobrászművész, főiskolai tanár vette kézbe restaurálásuk ügyét. Szakái, a visegrádi díszkutak újjáalkotója, állítja lábra, kelti „életre" budai remekeinket. Maga a lelet felbukkanása frappánsan tetézte — de meg is változtatta — néhány korábban tervezett munkámat. Hiszen alig egy héttel előbb fejeztem be egy dolgozatot; ez az utóbbi budai ásatásaim során, 1961—73 közt talált budai figurális ábrázolásokat ismertette. Egy könyvem szinopszisát pedig alig két héttel korábban juttattam el a Corvina kiadóhoz. Címe, tárgya — felvidéki, szlovákiai kutatásaim eredményeképpen — ez volt: „Az eltűnt középkori magyar udvari művészet nyomában ..." Nos hát e címből törölhetem az „eltűnt" és a „nyomában" szavakat. Megvan, és íme itt van — legalábbis a XIV. századból — udvari művészetünk, a maga eleven valóságában! S még egy megdöbbentő emlék: vagy húsz éve Esztergomban akadtam rá egy újkori, datált posztamensen álló gótikus Madonna torzóra. A francia gótika szép Madonnáinak egyikét. Nagy Lajos 42