Budapest, 1974. (12. évfolyam)

5. szám május - Zolnay László: Hatszáz esztendős budavári szobrok feltámadása

Lovag alakja Schopper Tibor felvételei Zolnay László Hatszáz esztendős budavári szobrok feltámadása A Budapest olvasóinak több ízben beszámoltam budavári régészeti feltárásaimról. Ezeket 1972 tavaszán kezdtük meg a hajdani palota északi előterében, a Budapesti Történeti Múzeum megbízásából. Munkám a közelmúltban, 1974 februárja végén váratlan, nagy értékű leletegyüttes felfedezésével kiszélesedett. Rábukkantunk az 1400—1410 táján Luxemburgi Zsigmond király, későbbi németrómai császár által lebontatott budavári Anjou-palotának, Nagy Lajos király várának szobrászati anyagára. Részben talán Mária és Zsigmondéra is. Ez a nemzeti kincs — egykori udvari művészetünknek kőbe vésett vallomása — megérdemli, de kötelez is arra, hogy megismertessem azt a helyet, ahol majd' hatszáz évig nyugodott. A lelőhely környéke a palota északi előudvara volt. 1686 után — Budának a töröktől való visszavétele után — jelentős szintemelési munkákat hajtottak végre ezen a területen. Helyenként 4, majd menetelesen haladva le, dél felé, 2 méteres feltöltéssel dombolták fel az itteni szinteket. Erre a megemelt szintre azután a XVIII. században a királyi istállókat, a Stöckelgebäude nevű udvari szolgáltatóházat építették rá. (A Stöckelt az 1880-as években lebontották s helyére Hauszmann Alajos az udvarlaki őrség épületét helyezte.) A második világháború után kidolgozott helyreállítási terv azt tűzte ki feladatául, hogy elsősorban a régi istállók s az őrség romos épületét bontsák le. Majd pedig állítsák vissza a XIX—XX. századinál jóval mélyebb járószinteket, a középkor járószintjeit. így a palota legészakibb szárnya — a Munkásmozgalmi Múzeum leendő otthona — nyugat felől nézve egyemeletesből egyszeribe kétemeletes épület lett. 1972 tavaszán — minden előzetes, vagy egyidejű régészeti ellen-Férfikéz Az egyik lovag-alakos szobor a lelőhelyen (Bakos Margit felvétele) őrzés nélkül — kezdték meg a szintek süllyesztését. Ennek a gépi erővel és robbantásokkal végrehajtott munkának hamarosan áldozatul esett a Zsigmond kori erődrendszer főkapujának nyugati toronymaradványa. (Erről egyetlen fényképet sikerült készíttetnem; felmérésére a robbantó részleg nem adott időt.) De megsemmisült egy — alapfalaiban még jól követhető, nagyobb méretű török kori épület romja is. A torony felrobbantását az indokolta, hogy beleesett egy hevenyészett terelőút tengelyébe; a török kori épület bontását az, hogy az újonnan kialakítandó levezető hídnak nyomvonalába esett. A bontások során igen nagy tömegben kerültek elő gótikus és reneszánsz épületplasztikai remekek, szebbnél szebb — néha egészen unikális, az eddigi várásatások során sose látott — kőfaragások. Ezeket egyetlen munkatársam, Tóth Attila segítségével a múzeumba vittük be. A kissé magára hagyott kutatót — jómagamat — ezekben az időkben a műemlékvédelmi-múzeumi s a kivitelező szervek nagyfokú közömbössége ellenében csupán a jóremény és az a régészetiművészettörténeti öröm kárpótolt, ami az effajta, elmélyedtebb munkának — szerencsémre — velejárója. Ezeknek a feltárásoknak során megtaláltam a budai városnak legrégebbi itteni — a XIV. század elejére datálható — városfalát. Ezt a 2 méter vastag első, ősi városfalat mintegy 100 méter hosszan követhettem. Feltárásakor kiderült, hogy ez a városfal egy még ré-40