Budapest, 1974. (12. évfolyam)

5. szám május - Pongrácz Zsuzsa: A születendő gyermekért

Csigó László felvétele Változatok a Váci úti villamosra Minden reggel Újpestre ki, minden délután vissza, háromszázszor egy évben. Negyven percig tartott egy út — ezt az adatot is versbe írta. Négyszáz óra egy évben, ugyanazon a villamoson, ugyanazokkal az útitársakkal. A versekben újra meg újra előkerül a napi villamosozás, annak bizonyítékául, hogy íme, milyen keserves a költőnek a magántisztviselői robot. Az unalmat érdekesen leírni — irodalmi paradoxon. Ha élethűen sikerül, unalmas lesz a mű. Ha meg érdekes a leírás, lesz-e hitele? Vas István legalább tíz versben elpanaszolta annak idején, hogy neki hosszú villamosozással kezdődik a napja. De minél többször mondja ezt, annál inkább sikerül meggyőznie olvasóját arról, hogy útjai egyáltalán nem unalmasak. Mi mindent csinálhat az ember, ha költő, az elkerülhetetlen negyven percben? Olvashatja a Háború és békét. Nem ám unaloműzőnek vagy pláne önkéntes kötelező olvasmánynak. Elmúlt, még ifjabb éveket visszabűvölő narkotikumnak. Vers beszél róla, hogy mennyire másfajta érzés először olvasni Tolsztojt esténként, mint másodszor — vagy még többedszer — villamoson. Tajtékzott és forrt az ifjúság még, Bánatos és süppedő mocsár, Egy ezüstös, messzeröptű szándék, Vijjogó és sívó vízmadár Szállt velem a „Háború és béke" Szélesen hullámzó, mély vizébe. Fönt a Volga, a regény honában, Hosszú útján lassan hömpölyög, Engem is az esteli szobában, Szerelmek és háborúk között Három kötet hömpölygő meséje Lámpa mellett ringatott az éjbe. Később pedig: S elborított évekig a munka, És az élet tompa rendbe állt, A gyárakat szemem egyre únta Napra-nap a Váci úton át. Mi volt akkor lelkem menedéke? Kezemben a „Háború és béke". Ez így túl egyszerű vallomás volna. Hiányzott még a végére egy goethés vagy talán inkább heinés fintor: finom elhatárolódás mindenki mástól, aki akkoriban szintén Tolsztojt olvasta: Költő, író, mind rajong ma érte. Hű keresztény, hívebb bolsevik, Utamat mindeddig elkísérte, Hadd kísérje most már végéig, Míg a könyvet kezemből elejtem, S amiről szól, azt is elfelejtem. (A Háború és békél Át is lehet költeni az unott látványt. Optikai varázslattal, Arany János Bolond Istókjának színtüneményeit követve: Irodalmi városképek Vargha Balázs Vas István megtalált otthona: Pest 2 Csak tréfa, hogy elhagytuk már az ágyat, És hivatalba döcögünk unottan, A felhők lustán szállnak mint a vágyak, Míg mi szorongunk zsúfolt villamosban. A sűrű eső halk borúra bágyad, Ragyognak a nők ajkai pirosan, S a felhők szürkeségén újra győztes A tarkatréfás áprilisi szőtt'es. Felhők mögül a napnak szebb a fénye! A Váci úton át varázs sodor ma, Eloszlik a kémények füstje, szénje, Opálszínű a gyárak régi korma, A piacon a sok zománcedényre Ragyog a nap, átalakul a forma, S a hegyeket, ameddig a szem ellát, A felhők vékony fátylai takarják. Az átalakulásoknak nincs határuk. Mikor a város a köd tengerébe merül, ,,A villamos egy (Áprilisi reggel) rozzant szűk hajó . . ." S tél közeledtén már a következő nyárról lehet ábrándozni. A villamosra futtában kapok fel, Itt múlik csak a reggeli közöny, A kocsiban oly ismerős a sok fej, S kemény kalappal álmosan köszön, De túl a dombok más irányt mutatnak Az érzékeknek és a gondolatnak Most örülök mindennapos utamnak, Még megragyog a szem, ha széttekint, És jólesik, hogy konokul rohannak Az órák és majd este lesz megint, 22