Budapest, 1974. (12. évfolyam)

5. szám május - Pongrácz Zsuzsa: A születendő gyermekért

S az ember, aki erre-arra vágyik, Nem jut tovább, hanem a vetett ágyig. És jólesik, hogy látható a pára. És tudni, hogy az utakon a sár Majd csillámló jéggé fázik nemsokára, S jó, hogy utána nyár jön, újra nyár . . . Ennyi az egész? Elmulasztotta hát az alkalmat, mikor a gyárba menet és kint a gyárban a munkásokhoz közelebb juthatott volna? Eltemetkezett azolvasmányába és irodalmias látomásaiba? S ráadásul: rímes formába öntötte ábrándjait, ezzel is hangsúlyozva eltávolodását a proletár szabadverstől. (Egy nap története) Ma is elhangozhatnának ilyesféle utólag-bölcs, fölényes kifogások Vas István első verseskötete, az Őszi rombolás ellen. Ám a költő előre volt bölcs. Már az akkori lehetséges kritikát beleszerkesztette a kötet záróversébe, s felelt rá, máig érvényesen: És hallom már a sunyi kritikákat: „Költője tömegekhez nem beszél, A mindennapos valóságnak hátat Fordított és álomvilágban él. Szögezzük hát le: kollektív a kor ma, S ő önnön fájdalmában elmerült, Nem korszerű, nem harcos ez a forma, Hová az élet ellen menekült. S míg kergeti az örök ideált, Az osztályok harcából félreállt." Ez álforradalmárnak mit feleljek! Hisz természettől halkszavú vagyok, S a választ, mit valóban érdemelnek, Úgy káromkodni tán nem is tudok. Egy osztály ébred, élősködnek rajta, A nyárspolgár kollektív arcot ölt. Szamár, oroszlán bőrbe öltözött, Gaz, dudva, gyom az új termés között. Versének útja — így fejezi be — a jövőbe lőtt nyílvesszőé „A táj felé, mely messze és örök." A Nehéz szerelem lapjain világosan kifejti, kik számították akkor hűtlenségnek s miért. (Verseim megjelenésére) hogy ő időmértékes verseket ír. Mert ez „árulás" volt, akkor is, ha a daktilusok — a költő halkszavú természetére rácáfolva — harcosan harsantak: Vaskos képek zűrzavarát vágnám szemetekbe, Munkásnő borítékát, mellyel mérik a vérét, Mérik a végzett munkát ocsmány számjegyeikkel. Újpest gőgös gyárait és bűzhödt levegőjét Meg feketén szálló füstöt, kormot, mely az ember Torkát és tüdejét ellepvén száll a szivekre, Sivár ételeikre mutatnék: íme az éltük, Asszonyaikra mutatnék: íme szerelmük fénye, S Röntgen-képeket: így festett a tüdő ebben a korban. (Tanúság) Ezeket a verslábakat is a villamos kerekei kalapálták ki. S a Levél a szabadságról is így született, Lipótváros és Újpest között. A vers kezdetén még a szerényebb értelmében vevődik a szabadság: kéthetes szünet a tisztviselői robotban. De nem marad annyiban. ízlés nélküli, szürke, cikornyás épületek, Ez honom, otthonos én már csak köztük lehetek. Itt a lakosság rossz, cinikus s a beszéde kevert, Itt a magyar szó nem száll tisztán, torz, kitekert. Ale legancia illeg az utcán, pompa, hamis, Ó, hogy utálom, bárha hazámul vállalom is. Később a munka a város más részébe sodort, Ott, hol az új templom sem tudta a régi nyomort Szépíteni, s hol a rongyos lázadozók tömegét Fegyver, kardél és lovasattak kergeti szét. Sűrű, kormos füst feketíti a rossz levegőt, Kettős őrszem a tőkét védi a gyárak előtt. . . Versek a számolópapíron Ehhez a legutóbbi versrészlethez az olvasónak már magyarázatra van szüksége. Már csak azért is, mert az a bizonyos „új templom" azóta éppen olyan ódonná kormosodott, mint a többi, s román („jáki") stílusa is hozzásegíti, hogy réginek hasson. A magyarázatot — erre, meg más, fontosabb motívumokra — szintén a Nehéz szerelem nyújtja: „... amikor a Berlini téren átszálltam a tizenegyesre, a gyárvilág kezdődött, a hatalmas ellenség világa, pontosabban ellenséges világok csatatere, ütközőpontja. Mert hiszen az én szememben ez a kerület még mindig Kassák világa volt—nemrég jelent meg az Angyalföld —, és Eti gyerekkorának színhelye volt, a lázadás világa. És elfogultságomban az újonnan épült Lehel téri templomot várnak tekintettem, amellyel ezt a lázongó területet „pacifikálni" akarják, olyasféle kísérletnek, mint amikor az egész kerületet a kormányzó feleségéről Magdolnavárosnak keresztelték el — hiába persze, mint ahogy az új templom tövében még mindig lovas rendőrök rohamával, kardlapozva kellett a tüntető munkanélkülieket szétkergetni. De az igazi erős várak, a kapitalizmus fellegvárai a nagy Váci úti gyárak voltak ... Olykor, ha a kalauz a zsúfolt villamoson, a megszokástól állandósult dallammal, szinte rituálisan éneklő hangsúllyal elkiáltotta a megállókat, rendszerint nem is az utcákat, hanem egy-egy üzem idegen hangzású nevét, amire a foglyok egy csoportja — mert akkor már így láttam őket—fölrezzen, mintha idegen akarat irányítaná, elszántan leszáll a kocsiról, s megindulnak, sötéten és kimérten lépkednek befelé egy komor építmény nagy kapuján ..." A költő még egy másik villamosra szállt, míg elért az őt benyelő kapuhoz, a Standard gyáréhoz. Hogy ott mi várta, arról szintén kettős vallomás szól, vers és próza. Harminc év különbséggel. Most verseim, képzeld, a gyárban írom A saldacontók és naplók között Elrejtve apró számolópapíron. A rímes formát, melybe öltözött, E rettegések közt szoktam meg én: Táncolni sorsom égető tüzén. a délelőtti órákban, aránylag friss aggyal, egyre többször írtam verset a halványzöld és rózsaszín kontók fölé hajolva, írtam — ez nem szabatos szó, mert nyíltan, a kollégáim orra előtt mégsem mertem ilyesmit megkockáztatni. Nem hiszem ugyan, hogy akár Balassa igazgató úr is azonmód kidobott volna, de én magam borzasztóan szégyelltem volna, ha versíráson kapnak. Ennélfogva rászoktam arra a munkamódszerre, hogy fejben írjam a verseimet, és csak ha alkalom adódik rá, akkor vessem papírra, apró számolópapírokra, melyek nem keltettek feltűnést a kartotékok és üzleti levelek között... Ez a skizofrén agytevékenység idővel odáig fejlődött, hogy ügyekről referál(Levél egy berlini barátomhoz) tam főnökömnek, miközben belül végtelen lassan, de ugyanakkor folyamatosan és szót szóhoz illesztve alakult a vers." A rejtve, lopva készülő versekbe beleilleszkedett — lehet hogy a költő számára is észrevétlenül — a hivatali életnek egy-egy motívuma. A Nehéz szerelemben jegyezte föl, hogy Balassa igazgató úr ordítási rohamai után Steiler úr, a félszemű életművész odasúgott neki: „Kolléga úr! Hallja az ostor suhogását?" Ez az ostor lett a sarkalatos szava a Tavaszi délelőtt nek, amelyben — akárcsak áprilisi versében a villamost — az irodai ablak panorámáját varázsolja át megverselt látomássá. Balassi Bálint strófáiban. Hosszú esők után fehér virág a fán, zöldszínű az április, A Duna ezüstjén, gyárak sűrű füstjén mosolyog át a Pilis, Mint az ő hegyei, szeretnék zöldelni, megújulni magam is. Már a fény órái csöngenek, sétálni indulnak a gyerekek, Ahogy ők idelenn, vonulnak odafenn fehérvidám fellegek, Látom, köröskörül minden újul, örül, csak én magam szenvedek. Engem itt marasztal kopott íróasztal, hivatali, unt robot, Még sötétebb zárka az, amelyben árva szívem egyedül forog. Hiába vergődik, újra s újra ütik láthatatlan ostorok. 23