Budapest, 1974. (12. évfolyam)

5. szám május - Dr. Ságvári Agnes: A szocialista várospolitika 1945-től napjainkig II.

1945-től napjainkig II. a konszolidáció idején önállóságról tettek tanúbizonyságot, a lakosság körében tekintélyt szereztek. Mivel az elsődleges a politikai konszolidáció volt — amelyben a szövetségi politika és az állampolgárok napi életfeltételeinek rendezése állt előtérben —, hosszú távú várospolitikai tervek kimunkálására közvetlenül nem került sor. De az MSZMP politikai irányvonala, a szocialista demokrácia kibontakoztatásának koncepciója, a helyi sajátosságok messzemenő vizsgálata és a lakosság szükségleteit kielégítő népgazdasági ágak preferálása megteremtette egy Nagy-Budapestet átfogó korszerű várospolitika elvi alapjait. Szervezeti feltételeit pedig a tanácsi hatáskör szélesítése s a tanácsok gazdálkodási körének határozott kibővítése nyújtotta. Az Elnöki Tanács 1958. február 18-án megjelent törvényerejű rendelete szerint jelentősen bővült a tanácsok igazgatási-gazdálkodási és szervezési jogköre. A megsokszorozódott hatáskör és a vele járó felelősség, valamint a tanácsválasztások időpontja (két évvel az ellenforradalom után) adott kiemelkedő jelentőséget az 1958. novemberi választásnak, amelyen a lakosság 98%-a vett részt. A szavazók a fővárosi és a kerületi tanácsokba 3000-nél több tagot delegáltak. Ez időre már radikálisan megváltozott a főváros társadalmi szerkezete. Eltűntek a volt uralkodó osztályok, a régi tisztviselők, számban és jelentőségben megfogyatkoztak a kispolgári rétegek. Az uralkodó osztállyá szervezett proletariátus elfoglalta helyét a politikai életben, az államigazgatási pozíciókban. Mai társadalmunk — a szocialista fejlődés eredményeként — nyitottá vált. A mai munkásoknak alig több mint 40%-a származik munkáscsaládból, a szellemi foglalkozásúaknak csupán 30—35%-a származik szellemi foglalkozású családból. Budapest lakossága 1949 és 1954 között évente átlagosan 40 000-rel növekedett. (A gyarapodás rendkívüli mértékére jellemző, hogy a főváros történetében az ipar fejlődése szempontjából kiemelkedő évtizedben: 1890—1900 között évenként 30 000 volt a város mai területén a lélekszám-növekedés.) A második szakaszban, azaz az 1954 utáni években az előző hatévi átlagos növekedésnek csak mintegy fele volt tapasztalható. A növekedés jelentős százaléka — mint minden nagyvárosban — a bevándorlásból eredt. Az első ötéves tervben a szocialista iparositás következtében tovább nőtt Budapest koncentrikus szerepe. Az ipar extenzív fejlődése, a munkalehetőségek szívó hatása és magának a fővárosnak a vonzása a lakosság számszerű növekedéséhez, új rétegek megjelenéséhez és letelepedéséhez, valamint az ingázók számának tömeges növekedéséhez vezetett. E jelenségek befolyásolása és várható várospolitikai következményeinek tervezése még „normális körülmények között" is óriási feladatot jelent, bonyolult számításokat és kivételes anyagi áldozatokat követel meg. Budapesten azonban — európai összehasonlításban — évtizedek óta eleve elmaradott volt az infrastruktúra. A termeléscentrikus fejlesztési tervek és azok erőltetett ütemű végrehajtása leszűkítették a lakosság közvetlen ellátását szolgáló szektorokat. Közismert, hogy Nagy-Budapest kialakításakor a főváros területe mintegy két és félszeresére növekedett, s az idecsatolt települések — mint anynyi más vonatkozásban — közművesítés tekintetében is igen alacsony fejlettségi fokon álltak. Ennek jellemzésére elég megemlíteni, hogy a nagy kiterjedésű idecsatolt területen a vízcsőhálózat sűrűsége (az 1 km2

beépítési területre jutó átlag alapján számolva) 54%-át, a csatornahálózaté 33%-át, a gázcsőhálózaté pedig 13%-át képezte a „kis-budapestinek", jóllehet az ellátottsági viszonyok a belső városrészekben is számos kívánnivalót hagytak maguk után. 1949-ben a főváros jelenlegi határain belül a lakások 10%-a még a villanyt is nélkülözte, 34%-ában nem volt vízvezeték, mindössze egyharmaduk részesült gázellátásban, s a lakóépületeknek csak 28,5%-a volt bekötve a csatornahálózatba. Nem szorul különösebb bizonyításra, hogy ilyen körülmények között a városi ranghoz méltó ellátottsági viszonyok megteremtése önmagában is rendkivül nagy anyagi befektetést kívánt volna. Jóllehet kimutatható, hogy számos intézkedés történt — lakóépületek, intézmények keletkeztek, a lakosság kulturális és egészségügyi ellátása bővült —, a követelményekkel a növekedés léptéke nem állt arányban. Mindez, a várospolitikai szempontok és beruházások háttérbe szorításával együtt, végső soron maguknak a szocializmust építő embereknek életkörülményeit (és így munkaképességük kifejlesztését) nehezítette meg. A tervgazdálkodásnak ezt a periódusát ezúttal csupán abból a szempontból vizsgáljuk, hogy az adott gazdaságpolitikából következő, egészében „spontánnak" minősíthető városfejlesztési irányvonal miként hatott a várospolitikára. Ismeretes, hogy a tervezésben és beruházásokban szigorú központosítás érvényesült, s a feszített ütemű, egyoldalú iparfejlesztés mögött az országos tervekben Budapest, Budapesten belül pedig a tervszerű városfejlesztés szükségletei háttérbe szorultak. A szocialista iparosítás általában, és minden egyes tervmódosítás különösen, fokozta Budapestnek amúgyis meglevő túlsúlyát. Ennek következményeivel nem számolt sem a kormányzat, sem a városi vezetőség. Az ötvenes évek végén reális tervek születtek. Az 1958—61-es hároméves tervben a Kormány és a Fővárosi Tanács Budapesten az iparfejlődés tengelyébe a múltbeli extenzív helyett az intenzív iparfejlesztési politikát állította. Mind az ipar, mind a háztartások ellátása érdekében a kommunális beruházások — általában az infrastruktúra fejlesztése — fokozott hangsúlyt kaptak. Ennek következtében az ország termelésében a több mint 47%-os súlyt képviselő budapesti szocialista ipar a tervidőszak alatt 37%-kal emelkedett, a Budapestre fordított beruházások aránya megnőtt és struktúrája jelentősen változott: a 38,4% ipari mellett 30,5%-a a közlekedés, 20,2%-a pedig a kommunális létesítmények fejlesztését szolgálta. -XA tárgyalt periódust egészében a magyar szocialista modell megalkotására való törekvés jellemezte. E munkálatokra a hidegháborús légkör és annak nagyonis gyakorlati hatásai nyomták rá bélyegüket. Budapest fejlesztése az ország életében elfoglalt helyéhez viszonyítva elmaradt. A Fővárosi Tanács jogállása és gazdaságpolitikai döntési körének korlátozottsága gátolta egy korszerű városrendezés, méginkább a korszerű várospolitika kialakítását. Ennek felismerését és a szükséges változás irányába az átmenetet 1958-tól a 3 éves terv és az 1960-ban érvénybe lépő „Budapest és környéke általános városrendezési terve" jelezték. 5