Budapest, 1974. (12. évfolyam)

5. szám május - Dr. Ságvári Agnes: A szocialista várospolitika 1945-től napjainkig II.

A Fővárosi Tanács nem kis tehertétellel kezdte meg működését. A Nemzeti Bizottságok elhalása után ugyanis nem volt olyan hagyomány, amelynek tapasztalatai megkönnyítették volna a tanácsok munkáját. Ellentmondás keletkezett, például, a demokratikus, a kerületi elöljáróságoknál nagyobb hatáskörrel rendelkező tanácsok létrehozása és a régi metódusokkal működő volt közigazgatási rendszer „átörökítése" között. A szocialista berendezkedés kezdetei (1950-1960) A magángazdálkodás megszűpése, az iskolarendszer egységesítése, az általános egészségügyi ellátás kifejlesztése és még több, a város egészét érintő szociális rendszabály radikálisan kibővitette a városvezetés funkcióit. Jelentősen gyarapodott a lakosság ellátását biztosító állami és községi vállalatok száma is. Igaz, hogy az elkövetkező évtizedeket tekintve mindez új távlatokat nyithatott a várospolitika előtt, a mindennapi gyakorlatban azonban a város életének minden jelenségére kiterjedő intézkedések felelőssége nehezítette az újonnan alakult tanácsok munkáját. Az ország és a főváros gazdasági helyzete, nem kevésbé a széles körű kulturális-oktatási, egészségügyi-szociális ellátás igényei központi erőforrásokat és irányítást kívántak meg. A bevételi források számbavételét, a meglevő anyagi erők, valamint a nemzeti jövedélem elosztását és a tervezést központosítani kellett. E tendencia elméleti alapját az az annak idején közkeletű elképzelés adta, amely szerint az egységes politikai rendszernek csak centralisztikus szervezet felelhet meg. Ezzel a — forradalmi átalakulás periódusában indokolt — centralizációval egyidejűleg azonban ellentmondások is keletkeztek. Ugyanakkor, amikor a tanácsok tömegkapcsolata kialakult, a múlthoz hasonlóan a kormánynak, illetve a Belügyminisztériumnak rendelték alá azokat. Mivel a szakigazgatási szervek kettős, azaz helyi tanácsi-végrehajtóbizottsági, valamint ágazati-igazgatási minisztériumi felügyelet alá kerültek, és a tanácsok területén működő intézmények zöme a minisztériumok irányítása alatt működött, a helyi tanácsok pénzügyi és gazdasági önállósága, s vele irányító képessége is csökkent. A kormánynak és a fővárosnak a viszonyát is a túlnyomóan adminisztratív eszközökkel biztosított centralizmus jellemezte. A tanácstörvény már elvileg is a tanácsok kettős (központi és helyi-lakossági) függési rendszerét jelölte ki; a gyakorlatban azonban főként az első dominált. 1950-ben például a „huszadik megye" (amelyben az ország lakosságának egyötöde lakott, iparának a fele foglalt helyet, és ahonnan a nemzeti jövedelem jelentős hányada származott) végrehajtóbizottságí ülésein zömében részkérdéseket tárgyalt — 4 Dr. Ságvári Ágnes A szocialista várospolitika ha esetenként jelentős részkérdéseket is. Az eszközök és önállóság hiányait paradox módon a tervbeszámolók és a még gyakrabban előforduló póthitelkérések tükrözték. Amikor 1950. szeptember 19-én és 26-án az igen szerény 10 éves rendezési terv megállapításáról esett szó, eszmecsere alig volt, s az előterjesztést a magasabb fórum, az Államgazdasági Bizottság, pénz hiányára hivatkozva, vita nélkül levette a napirendről. Országos változást hozott a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének 1953 júniusi határozata, amely önkritikusan mérlegelte a többi között az iparosítás megvalósításának súlyos hibáit, a szövetkezetek szervezésének az ország élelmiszerellátását veszélyeztető módját, a lakosság életszínvonalával és életmódjával kapcsolatos intézkedések elhanyagolását. Fontos rendszabályok léptek életbe a törvényes rend megerősítésére. A párt 1954. évi III. Kongresszusa felvetette a tanácsok tömegszervezeti vonalának hangsúlyozása mellett azok államhatalmi tevékenységének következetes kibontakoztatására a BM alóli függés feloldását, a minisztériumok közvetlen utasítási jogának korlátozását, a végrehajtóbizottságok hatáskörének bővítésével és a helyiipari tervezés elemeinek erősítésével együtt. Az 1954. évi ún. második tanácstörvény megszüntette a belügyminisztériumi felügyeletet, növelte a tanácsok hatáskörét, megszabta a szakigazgatási intézmények feladatkörét és döntési jogát. Témánk szempontjából nem tekinthetjük a pártkongresszus állásfoglalását és a tanácstörvény előírásait korszakhatárnak. Hiszen ez időtől nagyjából 1958-ig kísérleti stádiumban volt mind a tanácsok működésének korrekciója, mind a területi felügyeleti elv konkretizálása: ezek nélkül pedig viszonylag önálló várospolitika nem képzelhető el. Éppen ezért oly jelentős a Budapesti Pártbizottság 1955. évi kezdeményezése, miszerint szükségesnek tart egy általános rendezési tervet. A Budapesti Pártbizottság a Fővárosi Tanács Végrehajtóbizottságával tartott február 1 i-i együttes ülésen taglalta a város településeinek további fejlesztésére vonatkozó szempontokat, kijelölte a fő közlekedési hálózatot, és kísérletet tett a város új építészeti arculatának megkomponálására is. Ä Budapesti Pártbizottság e téma napirendre tűzésével sok értékes szakembert és kollektívát mozgósított. Mindenekelőtt felelevenítette és alkalmazta Nagy-Budapestnek 1948-ban megfogalmazott tervét. Tette ezt annak tudatában, hogy csak a legszerényebb megoldásokra nyílik lehetőség, mivel az adott korszakban továbbra is a régi területi és települési aránytalanságok hatnak, amelyek kiegyenlitése évtizedes feladat lesz. -XHúsz év távlatából visszatekintve, méltán vallhatjuk, hogy az 1948-as első városfejlesztési előterjesztéssel, pontosabban annak 1955. évi továbbfejlesztésével kezdődött a mai Budapest arculatának kialakulása. Mind a közlekedés, mind a közművesítés vonalait oly módor határozták meg, hogy azok Nagy-Budapest települési egységként történő kibontakozását szolgálják. Egyöntetű álláspont alakult ki atekintetben, hogy folytatódjék a századfordulón kialakított sugaras irányú úthálózat-fejlesztés, összefüggő alközpontok rendszere épüljön ki. Időben készült figyelmeztetés volt ez a terv, amely gátat kívánt szabni az új ipari létesítmények, építkezések önkényes telepítésének, a hagyományos városképet és műemlékeket feláldozó irányzatoknak. Számolt Nagy-Budapest adottságaival, és elhanyagolt urbanizációs problémákra irányította rá a figyelmet. Mielőtt az elképzelések és az új szervezet együtthatására pontos tervek születhettek volna, a fejlődési folyamatot visszavetette az 1956. évi ellenforradalom, amelynek során a rombolásokkal és a termelés-kieséssel együtt 1 642 milliós kár keletkezett. Az ellenforradalmi kísérlet közepette a tanácsok helytálltak, s a fegyveres forradalmi ellentámadás, majd 'V