Budapest, 1974. (12. évfolyam)

5. szám május - A címlapon: Belvárosi tornyok (Csigó László felvétele)

kell szerezni annak az elvnek, hogy a gyermekek nevelésében jelentkezhetnek olyan problémák, amelyek megoldása a családi környezetből való kiemeléssel oldható meg legjobban. A szervezett, erőteljesebb és szakszerűbb felügyelet a gyerekek egy részénél elengedhetetlen lehet személyiségük helyes fejlődése érdekében. Ezért a nevelőotthonoknak — mint pedagógiai intézményeknek — a társadalom előtt nagyobb becsületet kell szereznünk. A megoldáshoz tartozik az is, hogy az intézetbe helyezést és az állami gondozást egymástól válasszuk szét. Ezzel — bár nem elég következetesen — már próbálkoztunk. Ha például a Nevelési Tanácsadó úgy ítéli meg, hogy a gyermek nevelése csak intézetben oldható meg a jövőben, kívánatos a szülők beleegyezésével állami gondozásba vétel nélkül beutalni a gyereket nevelőotthonba. Le kell csökkenteni az állami gondozásba vettek számát, s csak olyan esetekben alkalmazni, amikor a gyermek fejlődése szempontjából elengedhetetlenül szükséges a nevelőotthoni elhelyezés, de ebbe a szülő nem egyezik bele, vagy ha a gyermek jövője szempontjából semmiképpen nem kívánatos a kapcsolat fenntartása a szülővel, illetve, ha a szülő nem akar vagy nem tud a gyermekéről gondoskodni. Az „állami gondozott" szóhasználattól is meg kellene szabadulnunk. Ez jogi fogalom, ezzel nem szabad a gyermeket minősíteni. Az intézeti nevelés akkor lesz a legeredményesebb, ha a gyermek idejében kerül nevelőotthonba. Másrészt viszont biztosítani kell, hogy ott a beutaltak meghatározott időt töltsenek. A nevelőmunkához idő kell, gyorstalpalással nem oldható meg. Adataink szerint 1973-ban a fővárosban 1690 fiatalkorúnak szűnt meg.az állami gondozása. Ebből 1 évnél kevesebb ideig tartott az állami gondozása 217 gyereknek, (12%), 2 évnél kevesebb ideig 270-nek (15%). A rövid időtartam csupán megzavarja a gyermeket, nem teszi lehetővé számára, hogy beilleszkedjék az új életrendbe, kialakuljon helyes életviteli készsége, eléggé edzetté váljék ahhoz, hogy régi környezetében zavar nélkül élhesse életét. Tovább kell fokozni a nevelőotthonokban a nevelés nyíltságát. Még nagyobb önállóságot kell biztosítani az ott élő gyermekeknek, hogy szabadabb kapcsolatot teremthessenek a küLvilággal. Teljes értékű emberként csak így találhatnak vissza a társadalomba. A nevelőotthonok munkáját körültekintően kell megszervezni. További javításra szorul a gyermekek elosztása a különböző nevelőotthonokba. A nevelőotthonoknak még jobban fel kell készíteniük tanítványaikat a társadalmi beilleszkedésre. Több támogatást kell nyújtani a középfokú és felsőfokú tanulmányokat folytató intézeti gyerekeknek; kedvet kell ébreszteni bennük a tanulás iránt. A jobb feltételek megteremtése révén is fokozni lehet kitartásukat. Biztosítani kell, hogy minden növendék felkészülhessen kereső foglalkozás végzésére. Akik szakmát tanulnak, azoknak több segítséget kell adni, hogy ne hagyják abba idő előtt szakmatanulásukat, megszeressék a munkát; s mindenkinek munkalehetőséget kell biztosítani az intézeten belül vagy külső munkahelyeken. Lehetőleg már intézeti idejük alatt egy-egy üzemhez kapcsolva őket, ahol az üzemi szervekkel együtt kísérhetjük nyomon életüket, munkájukat, és ahol elvárható, hogy az üzem az intézet elhagyása után is törődik az ott nevelkedőkkel. Másrészt kívánatos, hogy figyelemmel kísérjük növendékeink munkáját, amikor már végleg elhagyják az intézetet. Ezért tartjuk fontosnak, hogy minden nevelőotthonban megszervezzék az utógondozást, az intézetből kikerült gyermekek pártfogását. Segíteni kell nekik elhelyezkedésükben, életrendjük kialakításában, gondjaik enyhítésében. Vannak, akik 18. életévüket betöltve, elhagyják az intézeteket és nincs hová menniük. Ezekről is gondoskodnunk kell. Olyan munkásszállás létrehozására van szükség, ahová az intézet elhagyása után kerülhetnek növendékeink, s ahol további szervezett pedagógiai segítséget kapnak önálló életük megszervezéséhez. Leginkább járható útnak az tűnik, ha ezek a speciális munkásszállások üzemekkel közös intézményekként jönnének létre, ez elősegítené a fiatalok kötődését a munkahelyhez. Semmi sem indokolja, hogy az elnevezésben különbséget tegyünk nevelőotthon, tanulóotthon, diákotthon és kollégiumok között. A bentlakásos intézeteket egységesen diákotthonnak vagy tanulóotthonnak kellene nevezni, s lehetőséget adni arra, hogy ha a követelményeket teljesítik, ezek az intézmények is elnyerhessék a kollégiumi címet. Jelentős eredménynek tartjuk azt is, hogy egységes osztály foglalkozik a Fővárosi Tanácsban valamennyi bentlakásos intézmény munkájának irányításával, és ezzel megoldotta az általános és szakfelügyeletüket. A fővárosi gyermekvédelem az utolsó öt esztendőben —1968 óta, amikor a Fővárosi Tanács meghatározta feladatainkat — nagy utat tett meg. De úgy véljük, nem kevés még az a munka, melyet a jövőben el kell végezni. Csigó László felvétele