Budapest, 1974. (12. évfolyam)

4. szám április - Haláchy Loránd: Környezeti ártalmak és közművesítés

FORUM Bernáth Aurel •• •• TOPRENGESEK A DUNA FOLOTT Valamikor, még az ostrom előtt, ugyanebben az utcában laktam, ahol most, csak öt házzal feljebb. Az ostrom földig lerombolta azt a házat, otthonommal és az összes képemmel együtt. De olyan alaposan, hogy több méter magas téglamező maradt a helyén. Egy ideig még dobáltam ide-oda a téglákat, de aztán belefáradtam. A pincébe helyezett, s ekként menteni próbált képeim és egyéb műtárgyaim pedig három hónap alatt a pince szénkészletének fojtott — mert légmentes — tüzében lassudad égtek hamuvá. Családommal együtt Budán éltük át az ostromot, egy baráti család pincéjében. Szerencsénkre kerültünk hozzájuk. De ahogy vége volt a dörgéseknek, fölmerült a kérdés: — No, most hová ? a tízéves gyerekkel hová ? Sógornőm — legyen áldott — magához vett bennünket, miután férje és anyósa különféle módon elpusztultak, pár héttel-hónappal azelőtt. Két szobája volt — az egyikbe beköltöztünk. Isteni pillanat: a szoba a Dunára nézett, Budára, nagy hosszúságában, a Rózsadombtól a Mátyás templomig. Ó, micsoda pillanat volt ez számomra! Itt, előttem a város legszebb arca, Pestről Buda, mégha egyelőre romokban is, a Margit-híd, végül a meg nem szűnő ballagásával a folyó, közönyével az iránt, hogy háború van-e vagy béke. ő csak folydogált lassan, ha áradt — gyorsan, majd újra lassan, és én már az első pillanatban tudtam, hogy a folyó életét nem lehet megunni. Majd pedig az következett, hogy a szomszédunk, aki egyébként a ház tulajdonosa volt, bölcs előrelátással Amerikába költözött a gyermekeihez, és az ugyancsak Dunára néző lakását számunkra kiutalták. Itt élek tehát azóta is ezen a boldogító helyen, mert ha az ablakon kinézek, szívem úgy viselkedik, mint mikor egy szép műtárgyat ha nézek: emelkedik. Ki ne ismerné ezt a lélekállapotot: egy város látványát magasból, fenséges tágasságával, meg nem szűnő változásaival?! Itt élek tehát egy ilyen lakásban, magányos, csöndes percekben-órákban, ha éppen a házam népe szétszéledt a városban, munkájukra rendelten. * Amiért a fentieket elmeséltem, az a végnélküli együttérzésem miatt van, Pest szűk utcáinak lakói iránt. Nem lehet itt, így a Duna fölött merengve nem rájuk gondolni. Kik, hányan, hány ezren élnek Pest utcáiban, akiknek földszinti, esetleg még hozzá udvari, szűk, földszintes szobáikba a nap sohase süt be, sőt villanyt kell gyújtaniok, ha a postás levelet hoz, vagy ha egy újság kerül a kezükbe ? Hogy lehet ezt kibírni — hogy lehet ezt elviselni ? ... ezt az életre szóló börtönt?! Én aztán tudom, hogy ez börtön, mert nem egy helyen láttam a másik végletet. S ezért meditálok itt a következőkben, hadd ültessek el egy kis nyugtalanságot a szívekbe, azokéba, akik ezen valahogy segíthetnének ! Elsősorban a Belváros ilyennemű lakóin kellene segítenünk. Ez a városrész még őrzi a középkor várfalonbelüli életének és építészeti kötelmeinek máig kiható szörnyű hatását. Szűk helyre kellett szorulniok az embereknek, hogy a várfalon belül elférhessenek. De azoknak a várfalon belül élőknek akkor még megvolt az a lehetőségük, hogy békében — ami mégiscsak az életük nagyobb felét tette — a várfalon kívülre mehettek kertecskéjüket művelni. De hová mehet a mai ember, ha kertecskét akar művelni légszomjból, vagy szenvedélyből?! Legalább két óra villamosozás, gyaloglás oda, két óra vissza. Kik, hányan vállalkoznak erre? Nem tudom, de nem lehetnek sokan. S ott vannak az öregek, akik már a villamosra se szeretnek vagy tudnak ülni. Ezeket látjuk időnként az udvarok földszinti ablakaiban, kezüket a párkányon pihentetve, csak néznek a sötét lyukból ki a sötét udvar földszintjére, a szemetes vödrökre. Ezrek tengetik ezekben a börtönökben életüket. És sajnos ehhez még az is hozzájárul, hogy a századforduló utáni építészet se tudott kikerülni az ezer éves városépítészet tradíciójából, az egymáshoz tapadó házak sorából, az egymáshoz tapadó utcák labirintusából.Mi még rádupláztunk — európai viszonylatokban értve. Alig vannak tereink, s amik vannak, szánalmas tervtelenségek szülöttei. Tudok kerületekről, ahol egyetlen tér sincs. * Mit lehetne csinálni, mit lehetne kezdeni ekkora csődtömeggel ? Ehhez a kérdéshez csak a legnagyobb megfontoltsággal lehet hozzászólni, mert hisz nagyon jól tudom, hogy a kétmilliós Budapest még továbbra is növekszik. Van a nemzetben egy titkos — tökéletesen indokolatlan — indulat, hogy fővárosunk lakossága megközelítse Párizsét. Ezt pontosan tudom, hogy így van, mert mikroszkopikus indulattal szemlélve ezt a balgaságot, még azt is észreveszem, hogy magam is ezek közé tartozom. Az ország lakosságához viszonyítva mi már régen túl vagyunk Budapest népességének terén az elképzelhető optimális mértéken. De a folyamat a szemünk láttára testesedik. Épülnek a házgyárak alkotta telepek, áramlik beléjük vidékről a nép, mert a pesti gyáraknak ki nem elégíthető munkásigényük van. A vidék tehát költözködik Budapestre, amilyen gyorsan csak tud. És itt a helye, hogy megkérdezzem: hány nyomortanyát, hány koromsötét udvari-földszinti lakást számoltunk föl a házgyár alkotta telepekkel? Lehet, hogy rámpirítanak, de akkor is megkérdem, hogy a vidékről áramló települőkkel parallel gondoltak-e ezekre a pesti koporsólakókra ? 31