Budapest, 1974. (12. évfolyam)

4. szám április - Bozóky Éva: Hogyan látja a mentőorvos?

Bozóky Éva Hogyan látja a mentőorvos? Minden jelenséget különböző szemszögből szemlélünk. Egyénileg és csoportonként, alkatunk és foglalkozásunk, asszociatív beidegződéseinek és érdekeink, a szemlélet időpontja és a szemlélő életkora szerint ugyanaz a dolog más-más fénytörésben bukkanhat elénk. Fővárosunkat is másképp látja a költő (s még ő is többféleképpen: a rakodópart alsó kövéről nézve, a Várban bolyongva vagy a külváros felöl), megint másképp a kilátóról szemlélődő turista. És egészen másként pl. a közlekedést tervező mérnök. * Ezúttal, arra kíváncsian, hogy milyennek látszik ez a város a mentőautó visszapillantó tükréből, pontosabban, a mentőorvos szemével nézve, hivatása szubjektív szempontjainak fényében — a budapesti mentői szervezetet kerestem fel. Annak a hivatásnak a látószögét kémleltem, melynek puszta léte is megnyugvást, bizalmat olt belénk. Hiszen bármikor,bármelyikünk élete ennek a szervezetnek a működésén múlhat. Naponta mintegy ezer embert szállítanak, s ebből kb. 100—130 balesetes. Ha ugyanazokra a személyekre nem kerülne olykor több ízben is sor, s ha idegenek nem tartózkodnának a városban, akkor öt-hat éven belül minden fővárosi lakos a mentőkre szorulna. Véleményükről dr. Papp Zoltán, a központi mentőállomás főorvosa tájékoztatott. Az otthonoktól indultam el kérdéseimmel. Milyennek látják a mentők a pesti emberek otthonát? Mert az otthonnál jellemzőbb, árulkodóbb dolog aligha létezik. Az otthoni környezet olykor többet mond rólunk, mint a saját személyünk. Az embert ugyanis bizonyos fokig uniformizálja a divat, a konfekcióipar, az időjárás, a napszak, amelyben látjuk (télen mindenki hóember, este mindenki fáradt, Szilveszterkor vidám stb.). Ám az otthon ezektől a hatásoktól független, védett, minden zugával árulkodik; és nem elsősorban anyagi helyzetünkről. Egész lényünkről. Racionalitásról vagy művészi érzékről, fantáziáról vagy annak hiányáról, természetközelségről vagy gépiességről, fegyelemről vagy elengedettségről vall az otthon, esetleg arról a furcsa keverék-12 ről, mely az ellentétes vonások együttese folytán egy-egy ember vagy család légkörét jellemzi. — Pszichologizálásra, személyiségkutatásra, netán lírai töprengésre mi igazán nem érünk rá — mondja Papp doktor, miközben elgondolkodva megtömi a pipáját. — Futó pillantást is csak véletlenül vetünk oda, ahová dolgunk szólít. Mit látunk? Szélsőségeket. Ma még meglevő csillagtávolságokat az otthonok között. Pedig sok a közös felszerelési tárgy. Rádió nélküli lakást nemigen találunk. A legtöbb helyen van televízió is, ha nincs, többnyire az apró gyerekre való tekintettel hiányzik vagy azért, mert a lakók értelmiségiek, akik többre becsülik a könyvet. Ritkán látjuk az új lakás helytelen használatát, a környezet valóban nevel. Nélkülözhetetlen eszköz lett a kávéfőző, a mosógép. Azt mondhatnám, ipari centrummá kezd válni a lakás. — A mentők munkáját bizonyára ez is növeli? — Igen, az áramütések sokasodnak. De bármilyen furcsán hangzik, a mezőgazdaságban használt vegyszerek legalább annyit ártanak. Nem a három cserép szobanövényre gondolok — bár a lakásban is előfordul a hozzáértés nélküli permetezés —, hanem a házikertre, ahol néha amatőr gyümölcskertészek kontárkodnak. — A téeszekben is gyakori az ilyen baleset? — Budapest valóban nagy mezőgazdasági város, a téeszekben azonban szakemberek munkálkodnak, viszonylag tehát ritkább a mérgezés. Bár előfordul néha egész brigádoknál is. Amíg a DDT idegmérgeket használták — melyek a rovarokra azonnal hatnak, de a magasabb rendű szervezetek zsírszöveteiben elraktározódnak —, a jövő nemzedékért aggódtunk, hiszen hatásuk csak később mutatkozik meg. Most már áttértek a szerves foszforsavakra, ezeknek az ártalmai rögtön jelentkeznek, nem lappanganak alattomosan. Nyáron havonta több ilyen balesetünk akad. — És az ételmérgezések? — Lassan kivesznek. Hihetetlenül sokat fejlődtek az üzemi konyhák. Higiéniában, igényességben, hozzáértésben egyaránt. Aki nap mint nap az üzemi konyha főztjét fogyasztja, mindezt talán nem észleli olyan pontosan, mint mi. Néha előfordul fagylalt vagy egyéb mérgezés valamelyik kis cukrászdában, de ez is egyre ritkábban. — A legtöbb balesetet eszerint a közlekedés okozza? — Mi a közlekedést kettős szempontból nézzük. Mint sérülteket produkáló veszélyt és mint a munkánkra ható tényezőt. Hiszen autóinkkal magunk is közlekedünk. Nos, nálunk az autózás nagy ugrással tört előre, utaink, utcáink tele vannak kezdő vezetőkkel. Ehhez kommentár nem kell. — Tehát a „tanuló vezetők" városa a mienk? — Pontosan. Csak a tanulókra jellemző, kezdő óvatosság nélkül. Azonkívül az autóval régóta telített országokban az emberek többsége autós, akik persze néha gyalog járnak. Ám az ilyen ember gyalogosan is autós fejjel gondolkodik, tehát reflexszerűen együttműködik azokkal, akik éppen a volán mellett ülnek. Nálunk az emberek ma még nem képesek és nem is hajlandók erre az összjátékra. — Van-e erre vonatkozóan nemzetközi statisztika? Ismerjük-e más nagyvárosok adatait? — Megbízható adatok nincsenek. Nyugat-Európa nagyvárosaiban nyolc-tízféle mentőszolgálat tevékenykedik, van a városnak, a Vöröskeresztnek, a kórházaknak, a jótékonysági egyesületeknek stb. külön mentője. A sokféle, más-más szempontok szerinti statisztikát nehéz összesíteni és a miénkkel egybevetni. — A mentőautó — amit akár mozgó műtő-