Budapest, 1974. (12. évfolyam)

4. szám április - Dr. Ságvári Agnes: A szocialista várospolitika 1945-től napjainkig I.

Bertalan János — dr. Berti Béla Lakásfejlesztési tevékenység Budapesten (1873-1973) A lakás olyan alapvető szükséglet, melynek biztosítása minden korban és minden társadalmi rendszerben elsődlegesen foglalkoztatta az embereket. A történelem folyamán a lakások jellege, formája, anyaga és építési módja sokféleképpen változott. Ezek a változások tükrözik a termelőerők és a termelési viszonyok fejlődését és a kulturális színvonal emelkedését. A lakásfejlesztés a terület nagyságának és a népességszám alakulásának egyaránt függvénye. A mai 525,2 km2

területű Budapestből 173,8 km'— az összterület egyharmada — a budai oldalra jut. A 22 közigazgatási kerületből álló Budapest települési képe az évtizedek során nagymértékben átalakult. A megnövekedett városterületen sűrűsödött a beépítettség, nagy lakótelepek létesültek; a földszintes házak aránya nagymértékben csökkent, ugyanakkor a középmagas és magas lakóépületek aránya jelentősen növekedett. Ezen belül a külső kerületek is jelentős számú városias, többemeletes lakóépülettel gyarapodtak. A népességszámban bekövetkezett arányeltolódás is érzékelteti a változást. A belső városmagot alkotó Várnegyedben (I. ker.), és a Belvárosban (V. ker.), valamint az ugyancsak legsűrűbben lakott Teréz- (VI. ker.), Erzsébet- (VII. ker.) és József- (VIII. ker.) városokban volt található a száz év előtti fővárosi népesség több mint kétharmada (67,2%); ugyanott napjainkban csupán 22,8%-a. Amennyiben az említett területekhez a II. és a III. kerületet is hozzávesszük, az arányok: 1870-ben 80,2,1970-ben 32,1%. A népességgyarapodás és a lakáshelyzet 1870-től 1914-ig A kapitalista gazdálkodás kialakulása hazánkban a múlt század második felére, döntően a kiegyezés utáni időszakra jutott. Budapesten ekkor alapították a mai nagyipari üzemek elődeit. Az iparosodás egyre nagyobb lehetőségeket teremtett a lakosság foglalkoztatására. Ennek következtében a nincstelen munkásság egyre nagyobb tömege áramlott a fővárosba, akik családtagjaikkal nagymértékben növelték a lakáskeresők számát. Az 1869. december 31 -i népszámlálás időpontjában Pest, Buda és Óbuda összlakossága együttesen 280 349 fő volt. 1880-ban már 370 762, 1890-ben 505 763, 1900-ban 732 322, 1910-ben pedig 880 371. Negyven év alatt Budapest lakosságszáma több mint háromszorosára növekedett, részben a természetes szaporulatból, részben a bevándorlás révén. A népességgyarapodásban az elsődleges szerepet már akkor is a vándorlási többlet játszotta. Az 1870 és 1910 közötti években a vándorlási nyereség a népességgyarapodásnak 71%-a. A népességnövekedés üteme a századforduló utáni első évtizedben lelassult. Gazdasági válság bontakozott ki, amely visszatükröződik a főváros népességgyarapodásában és a lakásépítés mennyiségében is. A XX. század első évtizedében a népességnövekedés aránya az előző évtizedhez képest 34,7 százalékkal, a lakásszaporulat 64,3 százalékkal esett vissza. Míg 1891-től 1900-ig a népesség 226 559 fővel, a lakásállomány pedig 54 165-tel gyarapodott, addig 1901-től 1910-ig a népesség 148 049 fővel, a lakásállomány 19142-vel. A kedvezőtlen lakáshelyzet és a nehéz megélhetés a bevándorlók nagyrészét ebben az időszakban arra késztette, hogy a fővárossal szomszédos községekben telepedjék meg. így a szomszédos községeknek Budapest körüli gyűrűje fokozatosan benépesült. A három város egyesítésekor, 1873-ban a népesség számához viszonyítva kevés volt a lakás, és minőségileg is nagyon kedvezőtlen volt a lakáshelyzet. A népesség 15 százaléka nem lakás céljára épült, egészségtelen helyiségekben (pincék, műhelyek, raktárak, bódék, fáskamrák) lakott. Az építkezések megindulásával és a régi lakóépületek lebontásával a lakáshelyzet romlása fokozódott. 1874 és 1880 között összesen 968 új épület, ezen belül 626 lakóház létesült 5030 lakással; ezzel egyidejűleg 211 elavult épületet bontottak le. A lebontásra ítélt lakóházakból kiköltözők közül a sokgyermekes munkáscsaládok az addiginál roszszabb minőségű lakásokba, zömmel pincelakásokba kerültek. Hasonló otthonokba költözött a bevándorlók nagy tömege is, mivelfizetési képességükből másmilyenre nem futotta. Az újonnan létesített modern lakások elsődlegesen a vagyonos osztály részére épültek, azok magas bérét munkásember megfizetni nem tudta. Az 1880. évi népszámlálás adatai szerint Budapesten az összes lakások száma 77 480 volt. Ebből az úgynevezett rendes (lakás céljára épült) lakások száma 71 638, ilyenekben lakott a népesség 92,4 százaléka. E lakások 62 százaléka egyszobás volt. Ezekben zsúfolódott össze a népesség 56 százaléka, 7,6 százaléka pedig nem lakás céljára épült, egészségtelen helyiségekben lakott. Az egyszobás lakásokban az átlagos laksűrűség 4,51 volt. Ezen belül az egyszobás lakások jelentős hányadában ennél sokkal többen (6—10 fő) laktak. Az 1880. évi népszámlálás adatainak nyilvánosságra hozatala után. az 1883. május 16-i közgyűlésen dr. Neményi Ambrus törvényhatósági bizottsági tag a polgármesterhez intézett interpellációjában kifejtette, hogy a fővárosi lakásnyomor minden korábbitfelülmúl. Kammermayer Károly polgármester az 1883. május 31 -i közgyűlésen válaszolt az interpellációra. Elismerte a lakásnyomor fennállását, tagadta azonban, hogy a helyzet az utóbbi években rosszabbodott volna. Az 1883. június 7-én tartott ülésen a lakásínség okainak felderítésére lakásügyi bizottságot alakítottak. A vizsgálat megejtése után a lakásbizottság jelentését dr. Neményi Ambrus készítette el, melyben elképesztő képet festett a munkásosztály lakáshelyzetéről. Az 1885-ös kolerajárvány ismét felvetette a lakásnyomor problémáját. A sovány eredmény: szükséglakásnak felállítottak 4 barakképületet. A lakáshelyzet a következő évtizedekben kis mértékben javult. Az egyszobás lakások aránya az 1880. évi 62 százalékról 1910-ig 55 százalékra, ezek átlagos laksűrűsége 4,51-ről 4,34-re csökkent. Az egyszobás lakások száma azonban ugyanezen időszakban több mint 50 ezerrel gyarapodott. Az 1910. év végén Budapest lakosságának még mindig 45,9 százaléka lakott egyszobás lakásban, 8,7 százaléka pedig nem lakás céljára készült egyéb helyiségben. A korszerűen felszerelt lakás kevés volt. Annak ellenére, hogy 1874 és 1910 között összesen 130 095 új lakás épült, mégis az összes lakásnak csak 24 százaléka (42 208 lakás) volt fürdőszobás. A lakóházak és lakások száma; a laksűrűség 1. sz. tábla Időponc „Rendes"» Egyéb lakóhelyiségek** „Rendes"» lakásokban Időponc lakóépületek lakások Egyéb lakóhelyiségek** egy szobára jutó iakók száma az egyszobás lakások laksűrűsége Időponc száma egy szobára jutó iakók száma az egyszobás lakások laksűrűsége 1880. XII. 31. 10 291 71 638 2 824 2,51 4,51 1890. XII. 31. 12 277 100 949 2 353 2,47 4,48 1900. XII. 31. 15103 155114 26 280 2,48 4,30 1910. XII. 31. 16 431 174 256 27 259 2,60 4,34 * Lakás céljára épült ** Üzletek, műhelyek stb. A lakásfejlesztés a két világháború között (1914—1944) Az első világháború kitörésével a lakásépítés nagymértékben visszaesett. 1914-től 1922-ig öszszesen 7 528 lakás épült; ebből 5589 (74,2%) az első két évben. A népességszám növekedésével a nyomortanyák száma tovább szaporodott. 1925-ben 54 614-en laktak nem lakás céljára épült helyiségben. Az akkori hivatalos jelentések szerint 1926 januárjában 416 család élt a szabad ég alatt, de sátrakban, istállókban, barlangokban stb. ennél jóval többen húzódtak meg. A közvélemény nyomására 1926-ban megindult a kislakás-építés. 1927-ig bankkölcsönnel összesen 3500 kislakás épült az Üllői, a Váci és a Ceglédi utak mentén. 1920 és 1940 között Budapest népessége 25,4 százalékkal (235 985 fővel), a lakások száma 39,5 százalékkal (81 633-mal) gyarapodott. Ennek következtében a szobánkénti átlagos laksűrűség csökkent. Javult az egyszoba-konyhás és a fürdőszobás lakások aránya is. 1941 elején a „rendes" lakások 53,8 százaléka volt egyszoba-konyhás. A fürdőszo-15