Budapest, 1974. (12. évfolyam)

4. szám április - Dr. Ságvári Agnes: A szocialista várospolitika 1945-től napjainkig I.

„várospolitikai funkciót" vállalni, mégis a májusi konferenciáig Budapesten már 26 000 tagja volt a Magyar Kommunista Pártnak. Az illegalitás súlyos körülményei között a kommunistáknak nemhogy várospolitikai tevékenységre nem volt módjuk, de olyan legális munkaterületre sem törhettek be, ahol megfelelően tájékoztatva, a város sorsát érintő észrevételeiknek hangot adhattak volna. A várospolitikai program hiánya nálunk tehát nemcsak a nemzetközi kommunista mozgalomnak azon tradícióival függött össze, amelyek a központi hatalomért folytatott harcot tartották előtérben. Várospolitikával a munkásmozgalom oldaláról a múltban csak a Szociáldemokrata Párt foglalkozott. A Kommunista Párt a szociáldemokraták sorozatos kudarcaiból nemcsak a szociáldemokraták tehetetlenségére következtetett, hanem a várospolitika egészét szinte kiiktatta harci területeinek sorából. A Kommunista Párt a felszabadulás után hónapról hónapra, pontosabban nehézségről nehézségre haladva „tanulta meg" a várospolitikát. A sajátos viszonyokra jellemző, hogy ilyen irányú tevékenységének fő eszközei mozgalmi jellegűek voltak. Mindenekelőtt a ma már legendássá vált „aprómunka", amely az emberi segítségnyújtás és szolidaritás legkülönfélébb megnyilvánulásainak vált összefoglaló elnevezésévé (óvodák, játszóterek helyreállításától az ingyenes fogorvosi ellátásig, a lakóházak javításától a jogi tanácsadáson keresztül a hazatérő hadifoglyok támogatásáig stb.). Ha sorra vesszük az MKP III., a hatalom kérdéseit napirendre tűző kongresszusának előkészületeit, a budapesti jelentések és tervek: sorozatos községpolitikai tettek és tennivalók felsorolásai! S ha ezekben átfogó elméleti összegezés nincs is, bennük összvárosi méretekben való gondolkodás, s világos osztály- és szövetségpolitika alkalmazása tükröződik. A Független Kisgazda Párt jellegét tekintve paraszti, kispolgári pártnak indult, de a koalíció egyetlen jelentős polgári pártjaként magához vonzotta az összes jobboldali és konzervatív elemeket. Fokozottan állt ez Budapestre, ahol a párt paraszti bázisa hiányzott, viszont beözönlöttek szélsőségesen reakciós elemek és csoportok, köztük a Horthy-rendszer budapesti kormánypártjának nagy többsége, valamint az igazolások, majd a B-listázások idején pártvédelemre szoruló régi hivatalnokok. Mi sem természetesebb, mint a Kisgazda Párt budapesti szervezetének polgári irányvétele. A városigazgatásban dolgozó tagok többsége pedig nem is egyszerűen polgári, hanem zömében kifejezetten ellenforradalmikonzervatív várospolitikai gyakorlatot folytattak. Megerősítette irányvételüket a pártnak az a határozott vonala, amely bármilyen jobboldali fordulat lehetséges bázisát a régi közigazgatásban látta, ezért mindent megtett az apparátus konzerválására. Változás csak 1947-ben történt. Az első hullámban a koalíción kívül, nyílt népi demokráciaellenes programmal új pártok alakultak, magukhoz vonzva a volt kisgazda jobboldalt. A második hullámban viszont, amidőn a Kisgazda Párton belüli harcokból a baloldal került ki győztesen, már a párt haladó gondolkodású, értelmiségi szakembergárdája került közhivatali funkciókba. A Nemzeti Paraszt Párt a szegényparasztok és a paraszti származású értelmiség érdekeinek szószólója volt. Ilyen értelemben politikai tevékenységét bizonyos kettősség jellemezte. Érvényesült köreiben a népies nacionalista vonzás, de programjai megfogalmazására főként a baloldali népies-marxista szárny volt hatással. A párt elvileg a közigazgatás radikális átalakítása mellett szállt síkra, mivel azonban értelmiségi tagjai nem az igazgatásban működőkből kerültek ki — a gyakorlatban nem sok közvetlen eredményre jutott. A várospolitikai fórumokon delegáltjai nagyrészt a baloldalt támogatták. A párt budapesti szervezetéhez csapódó — és a párt egészénél lényegesen jobboldalibb — elemek azonban pozícióik védelmében nem egyszer a kommunistaellenes, konzervatív kisgazda javaslatokhoz kapcsolódtak. A Szociáldemokrata Párt volt a koalíció pártjai közül az egyetlen, amely 1945 előtt is helyet foglalt a törvényhatósági bizottságban. Tradícióinál fogva is eleven községpolitikai érdeklődés jellemezte. Járatos volt a Városháza „berkeiben", mind az ügyintézésterén, mind párttagjainak a városigazgatásban való aktív részvétele következtében. A „fontolva haladók", közöttük értékes szakemberek, a Szociáldemokrata Párt városházi frakciójához kapcsolódtak. A Szociáldemokrata Párt várospolitikai tevékenységét azonban súlyosan negatív hagyományok is terhelték. A várospolitikával foglalkozó és az igazgatásban dolgozó párttagok jelentős része a párt jobboldalához és centrumához tartozott. A szociáldemokrata baloldal főként a pártszervezeti, mozgalmi tevékenységre koncentrálta erőit, ezért a napi várospolitikai tevékenységre nem tudott eléggé hatni. A koalíciós csatározásokban nagy hangsúllyal szerepelt a városvezetés és városfejlesztés ügye. Ahhoz azonban kétség nem fért, hogy ezek végső soron függvényei a rendkívül éles osztályharcnak, s alá vannak rendelve sajátos pártpolitikai érdekeknek. És fordítva: a budapesti erőviszonyok országos hatása aligha volt túlbecsülhető. Ezért, amikor az országgyűlési választások erőpróbájaként a törvényhatósági választásokra sor került, helytállónak bizonyult a Magyar Kommunista Párt értékelése: „A mostani törvényhatósági választások nemcsak községpolitikai, városházi kérdések körül fognak folyni, hanem országos kérdések körül." A törvényhatósági választásoknak több jellegzetességük volt. A két munkáspárt Dolgozók Egységfrontja néven közös listán indult. Egyidejűleg tartották a fővárosban és Pest-környéken az önkormányzatok választásait. A választásokra negyedszázados fasiszta uralom után, fél évvel a háború befejezését követően, általános háborús fáradtság és nyomor közepette került sor; mégpedig oly módon, hogy a választási törvény lényegében minden felnőtt lakost szavazati joghoz juttatott. (Míg az 1935. évi utolsó törvényhatósági választásokon a lakosság 28%-a, addig 1945-ben 73%-a volt választásra jogosult; s míg annak idején a jogosultak 80%-a, most 90%-a élt jogával.) Budapesten a Dolgozók Egységfrontja 42,8%-ot kapott, a Független Kisgazda Párt mint ellenpólus 50,54%-ot. Pest-környéken az egységlista 55,56, a Kisgazda Párt pedig 42,18%-kal részesedett. Lényegében minden második szavazó a baloldal politikáját helyeselte, számuk megközelítően annyi volt, amennyi 1935-ben a választók összlétszáma; s mindez olyan városban, amelyben maximális becsléssel is46—47%-ra volt tehető a proletariátus összlétszáma! Reális erőviszonyokat tükröztek, viszonylag pontosan, az 1947. évi országgyűlési választások budapesti eredményei, amikor is, éles polarizáció közepette, külön-külön a Kommunista Párt 27,5, az SZDP 17, a népi demokratikus út programját valló Magyar Nemzeti Függetlenségi Front pártjai pedig együttesen 60,5%-ot kaptak. Ilyen többségi alapon került sor a „fordulat évében" számos szocialista rendszabály foganatosítására. A Dolgozók Egységfrontja 1945-ben kiáltványban foglalta össze a várospolitikai teendőket. „A Dolgozók Egységfrontja küzd: A fasiszták által lerombolt Nagy-Budapest gyorsütemű felépítéséért" — így szólt az első pont. Ennek keretében követelte, hogy a házak újjáépítésének, tatarozásának költségeit ne csak a dolgozók viseljék; programba vette modern kislakások építését; építési kölcsönt sürgetett a tömegesen házhelyhez juttatott kisembereknek. Nagy-Budapest közellátásának érdekében kíméletlen harcot hirdetett az élelmiszeruzsora ellen és helyeselte a kommunista vezetés alatt álló Élelmezési Kormánybiztosság gyakorlatát: részesüljenek előnyben a közellátás terén a dolgozó néprétegek. Követelte a városi élelmiszerüzemek és közüzemek fejlesztését, a közszolgáltatási üzemek községesítését, továbbá, hogy „a tarifapolitikában ne a nyerészkedés, hanem a közönség kiszolgálása legyen mérvadó." Síkraszállt az anya- és csecsemővédelem nagyarányú kiépítéséért, a demokratikus iskolareformért. E célkitűzések közül több pont azonnali realizálásra várt; jelentős része csak később, a szocialista tanácsrendszer alatt valósulhatott meg. Az autonómiát illetően, az Egységfront síkraszállt a Horthy-rendszer idején mind erőszakosabban korlátozott jogok visszaállításáért, a demokratikus központi kormányzat intézkedési és ellenőrzési jogának csorbítása nélkül; az önkormányzatok adókivetési jogáért a községi beruházások, elsősorban a lakásépítés, a szociális, egészségügyi és kulturális kiadások fedezésére, „azzal a feltétellel, hogy a tehetősek Viseljék a nagyobb terheket". Sajnálatos, hogy az autonómia követelése 1946-ban a közigazgatás demokratizálása ellen indított akció részeként, majd az egyetlen lehetséges központi készletgazdálkodási rend bomlasztására, később pedig egy kisgazda-szociáldemokrata tengely jelszavakéntjelent meg. A kommunisták, nem utolsósorban ezekre a tapasztalataikra hivatkozva, a városi önkormányzat elvét a burzsoá igazgatás elvével azonosították és elvetették. Majd negyedszázadnyi idő telt el, amíg sok kísérlet révén eljutottunk a szocialista értelemben vett városi önállóság kimunkálásának kezdeteihez. 13