Budapest, 1974. (12. évfolyam)

4. szám április - Dr. Ságvári Agnes: A szocialista várospolitika 1945-től napjainkig I.

Dr. Ságvári Agnes A szocialista várospolitika 1945-től napjainkig I. Az elmúlt harminc esztendő eredményei és megrázkódtatásai kitörölhetetlen nyomot hagytak a város arculatán, az emberek gondolkodásában, s szinte kötelezően meghatározták a várospolitika lehetőségeit és változásait. Egységes korszak-e az elmúlt három évtized? Egységes annyiban, amenynyiben a romvárosból modern szocialista metropolis lett, a volt elnyomott osztályok kezükbe vették a hatalmat, s megtanulták gyakorolni azt. Mégis, a várospolitika metódusainak, a fejlődés ütemének kialakítása egymástól megkülönböztethető, egymásnak nem ritkán ellentmondó, de végül is egységet alkotó szakaszokban formálódott ki és fejlődik tovább. A periodizálást a város „belső" történetét meghatározó eseményekhez kötöttem. Ezek azonban, természetesen, esetenként egybeesnek az országos, általános politikatörténet korszakhatáraival. A politikai élet és a városigazgatás újjászervezése (1945-1950) Ismeretes, hogy a felszabadító hadműveletek következtében Kettévált országban Budapest nem tölthette be fővárosi funkcióit. A város hónapokon át hadszíntér volt, a Duna — száz év múltán újra — kettészakította a várost. A hagyományos közigazgatás funkciói és szervezetei felmorzsolódtak, a vezető tisztségviselők nagy része még az országot is elhagyta. A felszabadulást követően egyedül a Szovjet Hadsereg jelentett szervezett erőt, és kezdeményezéseivel a szó pontos értelmében megindította az életet. Jelenléte és politikai támogatása meggyorsította az addig szétszórtan, illegálisan működő haladó erők szervezkedését, az anyagi-szellemi újjáépítést szolgáló tömegmozgalmak kibontakozását. Mindenekelőtt a város politikai és igazgatási szervezetét kellett talpra állítani. Vitatható: nem lett volna előrelátóbb megoldás e szervezetek forradalmi-radikális átalakítása, személyi állományuk gyökeres felülvizsgálása — amelyre az adott helyzet és a közhangulat felhatalmazást is nyújtott volna? 1945 tavaszán azonban egyetlen közvetlen cél lebegett az országot és a várost vezető baloldali pártok előtt: a hivataloknak és szakintézményeknek mielőbbi működtetése. És valóban: e szervek újjászületése, az újjászületés módja—hogy ti. az a forradalmi erők vezetése és állandó ellenőrzése mellett ment végbe — egészségesen hatott a városi élet megindulására. A fővárosi kezdeményezések az új, forradalmi körülmények között új módon, de egyértelműen aláhúzták Budapest fővárosi, központi jelentőségét. 1945.január21-én a demokratikus pártok és szakszervezetek egyhangúan állást foglaltak: „Meg kell teremteni a Budapesti Nemzeti Bizottságot, amely kezébe veszi Budapest közigazgatásának irányítását." Intézkedéseinek puszta felsorolása is elegendő: kinevezte a főváros polgármesterét, a rendőrség főkapitányát, az akkor újjáépítési teendőkkel megbízott Fővárosi Közmunkatanács elnökét, szabályozta az újjáalakítandó Törvényhatósági Bizottság taglétszámát és létrehozta azt, a járványveszély elhárítására és a közegészségügyi állapotok javítására teljhatalommal felruházott Egészségügyi Tanácsot hívott életre stb. Megindult a közigazgatás demokratizálása is. Napok alatt szerveződött meg a városi rendőrség, jobbára népi milícia formájában. Tevékenységének tengelyében két, a rendszer léte és a polgárok biztonsága szempontjából egyaránt fontos feladat állt: a fasisztaellenes rendszabályok foganatosítása és az elemi közbiztonság megteremtése. Rehabilitálták a Tanácsköztársaság megdöntése óta politikai okokból elbocsátott tisztviselőket. Intézményesen biztosították a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front pártjai és a szakszervezetek által delegáltak munkába állítását. A Budapesti Nemzeti Bizottság több vonatkozásban a Debrecenben székelő Ideiglenes Nemzeti Kormány jogkörét is gyakorolta: a Nemzeti Bank, a Posta, a különböző közművek és sok más állami intézmény élére reorganizációs bizottságot, esetenként a rangidős tisztviselő személyében felelős vezetőt állított. Művészeti Tanácsot, majd Közoktatási Tanácsot létesített, országos szintű rendelkezések elveinek szakszerű és gyors kidolgozására. A főváros központi szerepe megnyilvánult az Ideiglenes Nemzeti Kormány balszárnyával létrejött együttműködésben is; ez utóbbi, a budapesti népmozgalmak és döntések erejére támaszkodva, több kérdésben továbblépésre késztethette a kormányt. (Példaként említendő, hogy a Budapesti Nemzeti Bizottság elsőként ismerte el az üzemi bizottságokat. Budapesten az elsők között jött létre népbíróság, amelynek tapasztalatait értékesítette a népbírósági kormányrendelet.) A kormány április 10-i Budapestre költözésével és az új népi demokratikus politikai mechanizmus kiépülésével a nemzeti bizottságok fokozatosan elvesztették jelentőségüket. Nem kétséges azonban, hogy Budapest sokat köszönhet ennek a szervezetnek a fővárossá válás nehéz kezdeteinek áthidalásában. Központja volt a főváros az országos politikai fordulatokat eldöntő küzdelmeknek. A baloldal tudatosan értékesítette az innen kisugárzó radikális progresszív erőt. (Utalásszerűén hadd említsem meg a kiosztott föld megvédéséért, a nagyüzemek államosításáért, a jobboldal kísérleteinek visszautasításáért indított akciókat, a köztársaság kimondását üdvözlő tömeggyűlést, a Baloldali Blokkot megalakító tömegmozgalmat, az 1947-es választásokat követő kormányválság-kísérletet elsöprő nagygyűlést.) 1945. május 16-án összeült a főváros új törvényhatósági bizottsága. Már ez időre működött — nagy-budapesti hatáskörrel — a közellátásügyi kormánybiztosság, üzembe helyezték a közművezetékek helyreállítható szakaszait és megindult a közlekedés. Mindez természetesen távol állt a klasszikus értelemben vett várospolitikától. Még összehasonlítási alapot sem jelentett más, a háborútól kevesebbet szenvedett európai fővárosokéhoz képest. Várospolitika helyett ez időben legfeljebb várospolitikai igényekről szólhatunk, amely igényeket a város szükségleteinek felmérésével a demokratikus pártok, saját osztálybázisuk különbözősége szerint, egymástól eltérően jelöltek ki. Elsőként a kommunistákról szólunk. Joggal tehetjük, mert az egyetlen párt volt, amelyik világos irányvonallal és így akcióprogrammal is rendelkezett. Az 1945. január 19-i központi vezetőségi ülés ezzel kezdte tanácskozásait: ,,Meg kell próbálni Budapest népének ellátását. Azon áll vagy bukik minden, mit tudunk végezni". A pártszervezetek egész jövőbeni munkáját és a párttagság mércéjét is eszerint ítélte meg: ,,A párttagok munkája nem kizárólag politikai lehet, mert most Budapest építéséről van szó... a pártnevelés a gyakorlati munkával párhuzamos". Nem volt népszerű ilyen 12