Budapest, 1974. (12. évfolyam)

4. szám április - Pro Urbe — Pro Arte, 1974.

Eörsi István: Széchenyi és az árnyak című darabjában (MTI Fotó — Keleti Éva felvétele) Pro Arte, 19"74-Várkonyi Zoltán Sokszor valamilyen találónak vélt jelzővel akarunk ábrázolni egy-egy művészt. Ha sikerül, a jelző többnyire rá is tapad, s évtizedek múltán is követi a pályán. De lehet-e akár több jelzővel megfogalmazni egy művészi arcélt, jellemet? Ha Várkonyi Zoltánról azt mondjuk, hogy nyugtalan, nyughatatlan, vagy azt, hogy türelmetlen, lobogó —alighanem valamennyi jelző illik is rá. Éppen csak önmagukban kevesek. Várkonyi Zoltánt valóban nehéz elképzelni, amint kertben szunyókálva álmodozik. Mindig rohanni látom; színfalak mögött vagy premieren, az igazgatói páholyból ki és be, kicsit félrehajtott fejjel, lendületes karmozdulatokkal, mintha a céltalannak tűnő mozgást is jobbnak tartaná a mozdulatlanságnál. Nem tudom, reggel hánykor kel, de bizonyos, hogy ébresztő nélkül ébred, jóval a szükséges idő előtt. Egyszerre több dolgot csinál, de mindent végigcsinál; tehát nem bele-belekap filmbe, rádióba, színházi rendezésbe, szerepjátszásba, hanem — s itt lehet a titka — valamennyit megcsinálja. Nem állítom, hogy mindig és mindent egyformán magas színvonalon. Ha valamit elvégzett — rendezést filmen vagy színpadon —, szinte már el is felejti. Mondják, rendezéseit nem nézi meg a premier után. Talán filmjeit is csak a vágóasztalon látja. Olykor kijön a sodrából, leginkább az értetlenség miatt. Ilyenkor még kicsinyes is mer lenni. Még a hiúságot is vállalja. Aztán elfelejti az egészet, a jó szót éppúgy, mint a rosszat. Ami a színészetét illeti, jelzőként szerepel egyik régi szerepe is: Pirandello IV. Henrik-je, az egykori Madách Színházban. Mindig ezt emlegetik, felidézve ifjúkorának ezt a valóban emlékezetes alakítását, a szerepjátszó szerep ideges vibrálását, melyet hol számonkérnek tőle, hol meg újrafelbukkanásában helytelennek tartanak. (Olyanok is, akik látták, s olyanok is, akik csak hallottakolvastak erről a régi szerepéről.) Az a bizonyos IV. Henrik mérföldkő ugyan a pályán, de nem önmagában, mint egyszeri és megismételhetetlen teljesítmény. Inkább egy korszakot jelez Várkonyi életében, s a magyar értelmiségiek — főként az írók, művészek — formálódásában. A Pünkösti Andor-féle Madách Színház a magyar szellemi ellenállás egyik antifasiszta menedéke volt a negyvenes évek legelején, ahol a fiatal Várkonyi vitte a prímet. Egy budapesti színház néhány előadása jelentőségében, tömeghatásában persze nem mérhető az ellenállási mozgalom más, nagyobbszabású akcióihoz. De része volt annak. Mert jónéhányan tudták például akkoriban, hogy amikor a Hamlet címszereplője felemelt ököllel lép színre az egyik jelenetben, a kommunista köszöntést idézi fel. Ez a Hamlet Várkonyi Zoltán volt. S színháztörténeti pillanat Felkai Ferenc Néró című drámájának előadása: nem volt nehéz a zsarnok rajzából Hitlerre gondolni. A sötétedő, elsötétített városban a Madách téren felgyulladt némi fény. .. (Írjuk ide még Károlyi István, Tapolczai Gyula, Greguss Zoltán nevét is.) A IV. Henrik jelentőségét is így érdemes idézni. A Madách Színház stílusa éppúgy más volt az akkori hivatalosan elfogadottnál, mint Pünköstiék célja. Ha úgy tetszik, a tartalom együtt nőtt a formával. A Nemzeti Színház neveltje, Várkonyi Zoltán így jutott el ehhez a kicsiny, de erős fényű világítótoronyhoz. Nem magánosan. Azokkal, akik vele együtt készítették elő a jövőt: Horváth Árpád, Gobbi Hilda, Major Tamás, Hont Ferenc, Olty Magda, Timár József — talán ennyi név is elegendő. Az talán már kevésbé ismert, hogy például Várkonyi az illegális párt megbízásából, „Bilger úr" néven hányszor találkozott a magyar színházművészetnek és az ellenállási mozgalomnak egyformán nagy alakjával, Horváth Árpáddal a Filatori gátnál. S hogy Major Tamás egyik fedőneve „Mányai tanár úr" volt; ez a Mányai tanár úr Duda Gyuri volt akkor a színpadon, s „Bilger úr" azonos volt Hamlettel, meg az ugyancsak őrültet színlelő pirandellói Henrik királlyal. Emlékszem a lázra, mellyel az életben maradottak elkezdték az újat. S most megint egy jelző következik; ezzel a fanyalgók marasztalják el időről időre a Vígszínházat. „Polgári" vagy legalábbis „polgári reminiszcenciákkal terhes" — mondják olykor, éppúgy emlékeztetve harmincas évekbeli definíciókra, mint mondjuk, Molnár Ferenc régebbi és mai ostorozói, legfeljebb más előjellel. Nos, amikor a színházak államosításának évében a törvénytelenségek is elkezdődtek, s velük a bizalmatlanság fojtó atmoszférája ránk telepedett, hamar elfeledték Várkonyinak a „Bilger urat" is, meg a Madách-beli színházi törekvéseket is. Színháza volt akkoriban, a felszabadult főváros egyik legizgalmasabb színháza, ahol — megváltozott helyzetben — a Pünkösti Andor ihlette elképzeléseit akarta megvalósítani és megújítani. Ezt a Művész Színházat megszüntették, Várkonyi — s a nagyszerű szellemi partner, Apáthi Imre — máshová került. Most már bizonyos, hogy hibás lépés volt: az államosított Művész Színház igazgatója Várkonyi, főrendezője Apáthi lehetett volna. Nem akarok túlságosan drámai képet festeni, de most, amikor a kétszeres Kossuth-díjas Várkonyi Zoltán, a Magyar Népköztársaság Kiváló Művésze már a Pro Arte megtisztelő rendjelével is büszkélkedhet, hadd szolgáltassunk elégtételt nemcsak egy művészpálya érdekes-fontos állomásának, hanem egy sajnálatosan félbeszakadt törekvésnek is. Amely azóta persze ismét folytatódik Várkonyi mai tevékenységében, a Vígszínházban. Ez a mostani korszak semmivel sem kevésbé drámai, mint Várkonyi bármelyik korszaka. A Vígszínház és a Pesti Színház a legutóbbi években valóságos műhelye az új magyar drámáknak. Ezenkívül színpadán éppúgy otthonos Csehov, mint Molnár Ferenc, Miller vagy Albee. S a színész Várkonyi ezen a két színpadon egyre kevesebb szerepet kap az igazgató Várkonyitól. Pedig a Közjáték Vichyben című Miller-drámában mesterien rajzolta meg Leduc alakját, pompás figura volt Albee színművében ((Érzékeny egyensúly), s legutóbb Eörsi István Széchenyi-vízióját keltette életre, egy öregedő, szerepjátszó Széchenyit, a döblingi sötétedés Széchenyijét. Közben örkény-darabot rendez, A néma levente filmváltozatára készül, filmen, rádióban, televízióban szerepel, tanár a főiskolán, színházra oktatja a színi növendékeket, igazgat, főrendez. Nem a terheket, nem is az élvezeteket halmozza. Egyszerűen önmagát adja. Ilyen. Néha ugyan az az érzésem — kivált mostanában —, hogy a perpetuum mobilének ez az élő változata minden munkája közben új színpadi szerepről álmodik. Mert igazán csak arra büszke, hogy színész. Majd elfelejtettem: kitűnően ír is. (Apja, Várkonyi Titusz jeles hírlapíró volt.) S ha ezt a kedvtelését manapság már nem gyakorolja, arra emlékszünk, hogy ő fordította le Jouvet Egy komédiás feljegyzései című írását. Mondják, ezzel a néhány tevékenységével kimerül hivatásainak listája. Festésre vagy muzsikálásra, úgy hírlik, nem vállalkozik. Demeter Imre 7