Budapest, 1974. (12. évfolyam)
3. szám március - Dr. Zoltán Zoltán: Pest-környék településszerkezetéről
FÓRUM Dr. Zoltán Zoltán Pest-környék településszerkezetének célszerű knncentrálása A főváros körül kialakult agglomerizációs övezet területfejlesztési és rendezési szempontból egyaránt számos, megoldásra váró problémát vet fel. Altalánosságban megállapíthatjuk, hogy az urbanizálódás több, határozottan felismerhető jegye — a népesség urbánus foglalkozási szerkezete, növekedési üteme, népsűrűsége — ellenére még a legnagyobb települések sem érték el azt a településfejlettségi (beépítettségi és infrastrukturális ellátottsági) szintet, amelyek alapján várossá minősülhetnének. Cikkünkben a jelenlegi helyzet fő vonásainak, azok kialakulása okainak felvázolása mellett arra törekszünk, hogy a településfejlesztés és településrendezés koncentrálási lehetőségeit mint modellt felvázoljuk. Az urbanizálódás főbb társadalmi jegyei Az övezet urbanizálódásának főbb társadalmi jegyei közül elsőként a népesség urbánus jellegű foglalkozási szerkezetét kell megemlítenünk. Ebben a vonatkozásban többször használjuk városaink strukturális jellemzőit, mert érdekes módon — mint látni fogjuk — az övezet egészének, de különösen egyes nagyobb településeinek mutatói ezekkel nagy hasonlóságot mutatnak. Egyes szerzők szerint az aktív kereső népesség foglalkozási szerkezetének megváltozása, vagyis az iparban foglalkoztatottak arányának túlsúlyba kerülése és az agrárnépesség minimálisra csökkenése a legfőbb városiasodást serkentő elem. Kétségkívül van ebben sok igazság, hiszen az iparban foglalkoztatottak döntő része világszerte a városokba koncentrálódik. Ám éppen Pest megye és az agglomerációs övedet példája bizonyítja, hogy ezf a tényezőt nem foghatjuk fel túlzottan mereven, helytől is időtől elvonatkoztatva. 1970-ben Magyarországon az iparban foglalkoztatottaknak 78%-a jutott a városokra. Pest megyében viszont az iparban foglalkoztatottaknak csak 16%-át adták a városok — és 84%-át a községek! A községekben ötször annyi iparban foglalkoztatott élt, mint a 6 városban. Ezeknek mintegy a fele (87 ezer fő) jutott az agglomerációs övezet 44 községére. Pest megye — és különösképpen az agglomerációs övezet — községeiben a lakóhely és munkahely területi szétválása számos belső ellentmondás forrása. Az agglomerációs övezet ipari és általában nem mezőgazdasági foglalkoztatottjainak csak 40%-a dolgozik helyben, 60%-a pedig eljáró. Döntő többségük a fővárosban dolgozik. Ebből azt a következtetést vonhatnánk le, hogy a nem mezőgazdasági foglalkozási ágak túlsúlyba kerülése a foglalkozási szerkezetben csak akktjr urbanizáló tényező, ha ez helyi foglalkoztatás, és nem eljárás formájában valósul meg. Ám ha a lakosság foglalkozási szerkezetének megváltozása igényli a fejlettebb, városi szintű ellátottságot — ami aligha vitatható —, akkor ennek nem helyben történő foglalkoztatás esetén is be kell következnie. A tényleges városiasodást meggyorsíthatná az a körülmény is, hogy az aktív keresők foglalkozási szerkezete Pest megyében — különösen az agglomerációs övezetben — kezdi megközelíteni városaink átlagát. 1970-ben városainkban az aktív keresők 55 %-a dolgozott az iparban. Pest megye 6 városában 49% volt a z iparban foglalkoztatottak aránya. Figyelemreméltó jelenség, hogy a megye egészében is a községek aktív keresőinek 45%-át az ipar foglalkoztatta. Az agglomerizációs övezetben pedig ez az arány 50%. Városainkban az iparban foglalkoztatottak aránya 25-70 % között mozog. A szélső értékeket a kevésbé iparosodott hajdúsági és nagykunsági városok (alsó sáv), valamint az erősen iparosodott új, szocialista városok (felső sáv) képviselik. Ebben a rangsorban több agglomerációs övezeti nagyközség nagyon előkelő helyet foglalna el; hiszen 70% fölött van az iparban foglalkoztatottak aránya Szigethalmon, 60% felett Szigetszentmiklóson, Pilisvörösváron, Dunakeszin, Fóton, 50% felett Érden, Budaörsön, Solymáron, Kistarcsán, Vecsésen, Üllőn, Dunaharasztiban, Budakalászon, Pomázon. A mezőgazdaságban foglalkoztatottak aránya pedig a városi io%-os átlag alatt van Érden, Budaörsön, Pilisvörösváron, Kistarcsán, Dunaharasztin, Szigethalmon, Budakalászon és Dunakeszin. A többi fejlettebb nagyközségben sincs sokkal 10% felett, egyes Gödöllő környéki és szentendrei-szigeti községet kivéve. A második, feltétlenül az urbanizálódás irányába ható társadalmi tényező: a népesség növekedési üteme. Városaink népessége i960—• 1970 között 17%-kal növekedett. Az agglomerációs övezet népessége pedig 27,5%-kal. Ez a növekedési ütem eléri, sőt némileg meg is haladja a megyeszékhelyek népességének gyarapodását. Pest megye városai lakosságának növekedési üteme ennek alig a fele, a községeké pedig kétötöde. Az agglomerációs övezet népessége 1970-ben már akkora volt, mint két legnagyobb vidéki városunké (Miskolcé és Debrecené) együttvéve. A harmadik lényeges tényező: a népsűrűség. Az agglomerációs övezet népsűrűsége 290 fő/km2 , amely 22%-kal magasabb, mint a járási jogú városoké. Társadalmi oldalról tekintve tehát az agglomerációs övezet hazánk egyik leggyorsabban urbanizálódó — urbánus struktúrát felvevő — területe. Ennek ellenére mégsem mondhatjuk az'', hogy ezzel a nagyarányú társadalmi struktúraváltozással a települések fejlődése lépést tudott volna tartani. Ennek számtalan ismert és több szakcikkben kellően kifejtett külső okai mellett (a lakosság eljáró foglalkozási szerkezete, az állami lakásépítkezéseknek és az infrastrukturális fejlesztéseknek a népességnövekedéstől elmaradó üteme) számos belső akadályozó tényezője is van. i/
