Budapest, 1974. (12. évfolyam)

3. szám március - Vargha Balázs: Nagy László helikoptere III.

Irodalmi városképek Vargha Balázs Nagy László helikoptere III« Olvasó, ki itt belépsz... 1965-ben megjelent kötetének címe: Himnusz minden időben. Ünnepélyes cím. Talányos cím. Mert az idők, a napok nem mind himnuszosak. Sose voltak azok. Az a költő, aki minden időben ünnepi hangzatok zendítésére kész, még gyanúba is keveredhet. Ha nem Nagy László. Vagy talán a himnuszok is lehetnek éppolyan sokfélék, mint a napok? Nemcsak fényesek, hanem koromfeketék is? Ha ilyen kérdések, kételyek moccanhatnak meg a cím olvastán, a választ nem máshol: magában a kötetben kell keresni. Mindenekelőtt a nyitó versben, amelynek szintén ez a címe: Himnusz minden időben. Asszonyhimnusz. S ez máris belecsorbít az előlegezett kételyekbe. Az asszony szépségét, érdemét, hatalmát, dicsőségét minden időben énekelheti a költő. Alkalmas és alkalmatlan időben. A mindenkor kész alkalmi harsonázás gyanúja nélkül. Szerelmes himnusz ez a vers, amely valahonnan nagyon meszsziről, az Énekek éneke örök mitológiás tájairól szárnyal fel: Te szívárvány-szemöldökű, Napvilág lánya, lángölű. Dárdának gyémánt-köszörű, Gyönyörűm, te segíts engem! Te fülemülék pásztora, Sugarak déli lantosa, Legelső márvány-palota, Gyönyörűm, te segíts engem! Ezer éveken és ezer kilométereken áthussanva, balkáni szentegyházra villan rá a harmadik versszak: Siralomvölgyi datolya. Festmények rejtett mosolya, Templomon arany-kupola. Gyönyörűm, te segíts engem! Hogy aztán hipp-hopp leereszkedjen egyre ismerősebb, egyre jelenvalóbb tájra: Díjra korbácsolt versenyló, Lázadásokban lobogó, Csillag, dutyiba pillantó, Gyönyörűm, te segíts engem! Harctéri sebek doktora, Hazátlanoknak otthona, Mézes bor, édes babona, Gyönyörűm, te segíts engem! Ez a dutyi (így, a leggyermekdedebb szinonimájával), ez a harctér, ha akarom, még mindig csak metafora. Morális fogda, morális vagy éppen irodalmi csatamező. De a következő himnusz-strófa már kétségtelenül igazi táj, budapesti csarnok, amelybe a vers címzettje is csalhatatlan élesen belerajzolódik: Piaci csarnok álmosa, Nyomorúságnak táncosa, Szilveszter-éji harsona, Gyönyörűm, te segíts engem! Catullustól, vagy még régebbtől fogva joguk van ahhoz a költőknek, hogy szerelmes verseikben rejtjeles, esetleg soha ki nem nyomozható célzásokat tegyenek együtt megélt pillanatokra, jelenetekre. Ha értjük is ezt a versszakot, ne higygyük, hogy a véges-végére járhatunk. Annyi bizonyos csak, hogy itt a sarka a versnek, ezen fordul'meg az egész kompozíció. Ugyancsak 1965-ben jelent meg a költő-asszonynak, Szécsi Margitnak a kötete: A trombitákat összesöprik. S ezek a trombiták, amelyeket Nagy László oda is rajzolt feleségének verseskötetére, többször Is kihangzanak kettőjük verseiből. Ettől az élesre állított, akár filmnek is elképzelhető strófától kezdve egyre keményebb ellentmondásokat himnuszosít a vers, egészen a befejezésig: Jog hogyha van: az én jogom, Enyém itt minden hatalom, Fölveszem kardom, sisakom! Gyönyörűm, te segíts engem! Felragyog az én udvarom, Megdicsőül a vér s korom, Galambok búgnak vállamon, Gyönyörűm, ha segítsz engem. Leginkább ennek a két utolsó versszaknak a jogán lett ez a vers a kötetnek címadó, kezdő versévé, átlépve a megírás időrendjén is. Vérrel, korommal, galambganéval megmocskolt városban születtek meg a kötet első ciklusának, a Vérugató tiindér-nek a versei. A reménytelenségből kellett feljebb-feljebb lépnie, hogy végül is himnusszá rendeződjön minden, s a galambok, a környezetvédelmi publicisztikában oly sokat vitatott galambok is visszakapják régi rangjukat: a piszkítás szimbólumából újra a remény és békesség hírmondóivá legyenek itt a versben. „Poklok tudója" Kasszandra kétszer látta égni Tróját. Először ő egymaga, jövendölő lázálmában. Aztán együtt mindenkivel: az igazit, beteljesült jóslatát. Nagy Lászlónak is van egy kasszandrás verse, a Vérugató tündér ciklusának élén: A város címere. S ez megint olyan kettős jelentésű cím, mint az egész köteté, a Himnusz minden időben. A barokk temetési pompához hozzátartozott egykor a fekete leplekbe öltöztetett gyászcímer. Ha lehet fekete himnusz, lehet fekete címer is. Nagy László akkor szerette meg véglegesen a várost, akkor írt neki versbe címert, mikor romokban látta. De nem úgy, ahogy Kasszandra először. A város címeré-ben — és kísérő-verseiben — a múlt, a most és a majd fonódik össze szétbonthatatlan gubanccá. Fájó idegszálak gubancává. Eljön a fekete katona, óriás fekete-bársony denevér, duhogó lágy kupolák a szárnyai, szőrgatyás lábain óriás görkorcsolyáit elörerúgva leszáll a városba, megvakulunk, megvakul a naptár, a történelem, szerelmeim, a hosszú sörény, aranyfüggönye csípőtöknek pernyévé zsugorodik, s poklok tudója magam is tördelve kezeimet álmélkodom: nem hittem volna soha, nem hittem volna soha: hogy ti szüzek az ágyatokban hideg fegyverrel feküsztök, soha: hogy ti kölykek a tejfogatok hirtelen kipotyog s iszonyatos gyöngyvirág nyílik a kövezeten — végzetes vízszinesekkel elkészül a város címere újra, cirkalma lesz a füst és fohász, mert eljön a fekete katona, eljön a fekete katona! Apokaliptikus jövendölés-e ez, vagy apokaliptikus történetírás? A város címerét füsttel-fohászszal körülfonó versekben egyértelműbben kirajzolódik jelen és jövő: 20