Budapest, 1974. (12. évfolyam)

3. szám március - Vargha Balázs: Nagy László helikoptere III.

Jaj, most szakadt ki százezer ablak, függönyét mind a kőre kihányja. Ételem, italom, árván hagylak, itt a fekete vénák világa! Nem birja magát bekötni bábba, vacog a jövendő, járhatsz bárhol, pofára-hullt múzsák napos háta beborult, nap helyett bárd világol! (A jövő vacogása) Szóképek, hasonlatok, vers­beli ékességek helyett azonosí­tások kényszerképzete tolul fel: kínokból született költői vív­mány. Léleknek nem hozol békét ó busa isteni angyal! Vér-illatos a karácsonyfa, — glória — aggatva iszonyattal. Foszforos tüzek emléke perzsel, mint új pokolkör, forog a város lángrózsában, — glória — csillagszóró ha fröcsköl. Csillagig növő halálfa, ragyognak vér-zománcos gömbjeid — szemem fájva zendül — glória — a holtak homlokához! (Karácsony, fekete glória) Most már a versciklus címe is megvilágosodik. Ez is egyike a nagy azonosításoknak: a Vér­ugató tündér. Ágyúszóként hang­zó köhögés és köhögésként hangzó ágyúszó felelgető párosa. Meghalni se tudtál, te csak az asztalra buktál, beborultál, torkolat-tüzek, láncok, sikoly-címeres lányok, üszőktől cirmos virágok, komor vagányok, s küllők, cserepek forgatagába egy árva hajszálat se küldtél, csak beleőszültél, csak beleőrültél. Szabályos télben itt állsz egyedül ébren a falak négyszögében ágyudörejként visszhangzó köhögésben, lélekben is fázva, késekkel koronázva, bú-bajba csavarodva, s már szégyellve szórod oldó igéid a sorsra . . . (A falak négyszögében) „Oldó igék" Azok is megjöttek a pokolra­szállás után. Nem könnyen, nem gyorsan. Megoldani meg lehe­tett volna ezt a görcsöt, okosan, egyszerűen. Olcsón. Költőhöz nem méltó módon. Nagy László­nak csak föltámadás árán sike­rült. Mivel pedig a föltámadást Ady Endre minden időkre le­foglalta, őutána jött magyar köl­tőnek csak őrá hivatkozva, őbele kapaszkodva, szavakat is tőle kapva lehet föltámadni. Hej, ti sugarak, havat csoboltok, ezüst-erekkel ragyogtok, dombok. Beszakadt a tél feje, széjjel omlott, a Dunán szörnyű halánték-csontok úsznak, libegnek lefele délnek, ütődnek dühvel a hídpillérnek. Itt sodródnak a télre virított orgonák: gyenge virág-mártírok. S gólyák suhannak fagyosan délnek: vértanúi a nagy merészségnek! Déli árammal érkeznek újak. Hiszem: a gondok, bajok elúsznak. Fekete zászlók a nyers habokban, csillagod bánat nagy darabokban! Nagy András rajza a költő „Versben bujdosó" című kötetének borítólapján Még egyszer leszámolt az egy­kori vacogásokkal. Rejtekező prózaversben, amely falusi-vá­rosi költészetének is klasszikus összegezése. „Hozhattam volna egy csipe­tet a legelői mohából. Ahol kis­koromban álmomból ijedtem rá a vérpados alkonyatra. Sírván barmaim rémületére, jutott eszembe először, hogy nekem is meg kell halnom. És megtart­hattam volna egy véres ballon­kabátot. Harmincegy golyó ütötte át, de csak bőrét csípték a fiúnak, bizonyítva: létezik csoda is. Figyelmeztetve: nem véletlenül maradsz élve, még sokat akar tőled a sors . . . Hullván a naptár levele, nem födheti el ifjúságom. Lovam se halt meg igazán csak átváltozott. Nézem ereklyémet addig, addig, míg a jégtáblás Dunából ő veti föl a fejét szalagosan, s fölemel­kedik szárnyaival. Csupa igaz­gyöngy a tollazata s már csap­kodja ablakom. Hív egy tiszta vágtára, kerek repülésre megint. Már a kupolákon dobolunk s a romlás pokoli kobakjain. Aztán ennek is vége. Elcsitulunk. Nyi­tott szemem az éjben." (Ereklye) Az egykori pásztorkodó si­heder, aki a kedves csikók, lo­vak véres végzetét olyan döb­benettel élte át és siratta el: szárnyas lóra száll. Mert senki, semmi nem jön vissza attól, hogy visszasírják. Mit tehet a költő, ha a gyerekkorából magával hozott humánumot kiveszni látja új lakóhelyén, a városban? Vállalja a becsület és békesség partizánjának sorsát. A „vers­ben bujdosó haramia" sorsát. Elrobog, ami rút, ami régi, hinni tudok én, próbálok élni. (Csodák csodája) . . . versben bujdosó haramia vagy, az vagy: mert égi és földi körök lángolnak s hamuként lehull a madár, mert gyászban megtébolyodva forog aki a kereket hozta világra és sír a propelleres juharfa-mag, mi lett a róla-vett ős-ideából, s mert nem éden az ég, ahol ejtőernyők nyílnak: a halál margarétái s bezárul a lét. . . (Versben bujdosó) Nem is a Pegazuson: juharfa termésének helikopterén száll fel a versek partizánja. 21

Next

/
Thumbnails
Contents