Budapest, 1973. (11. évfolyam)

2. szám február - Nyilas Márta: A százéves női szakképzés

házhoz; de ott elzárkóztak nő alkalmazásától. Ember Karolina később fő munkatársa lett a Nők Lapjának, majd 1872-ben letette a tanítóképesítő vizsgát. Iskolai munkája mellett könyveket fordított, cikkeket írt pedagógiai lapokba, gyakran társadalmi kérdésekről is. (Pl. „Férjhez mehet-e a tanítónő?") Lelkes tagjai voltak az Egyesületnek azok a nők, akiknek önálló foglalkozásuk volt: színésznők, írónők, pedagógusok. Jókai Mórné, Laborfalvi Róza már 1872-ben, az Egyesület megalakulása után elérte, hogy a Nemzeti Színház nagycsütörtöki előadásának jövedelmét az Egyesületnek adja. Bulyovszkyné, Lendvainé jutalomjátékokkal, ünnepi rendezvényeken vállalt fellépésekkel támogatták az Egyesületet. Wohl Stefánia és Wohl Janka, Hentaller Lajosné — a képviselőnek, a 48-as szabadságharc történészének felesége — és leányai, Emma és Mariska tevékeny támogatói voltak az ügynek. Hentaller Emma évekig titkára volt az Egyesületnek. Teleki Blanka unokahúga. De Gerando Antonina szintén titkár volt egy ideig és társadalmi munkában éneket tanított az Egyesület iskolájában, énekkart szervezett a növendékekből. Gubicz Andrásné, budapesti kovácsmester özvegye végrendeletében az Egyesületet tette örökösévé. Gubicznét minden tekintetben alkalmasnak tartották arra, hogy a növendékek elé példaképül állítsák. Egyszerű, tanulatlan asszony volt. Amikor férje önálló üzemet nyitott, mellette dolgozott, az üzleti részt vezette. Férje halála után képes volt arra, hogy önállóan folytassa az ipart. A fő cél, a tanoda megnyitása csak 1874-ben sikerült; de már 1872. augusztus 17-én a Károly kaszárnya (a mai Városháza) bérházában megnyitották az Egyesület boltját. Itt nemcsak a nők által beküldött kézimunkákat árusították, hanem több varrógépet is beállítottak, varrónőkkel. Ennek volt a legnagyobb sikere: a varrónők helyben is felvettek rendeléseket. Néhány hónap múlva a boltot átköltöztették egy megfelelőbb helyen levő és olcsóbb helyiségbe: a Váci utca és a Zsibárus utca (a mai Párisi utca) sarkára. A bolt árui iránt azonban nem mutatkozott tartós érdeklődés — az 1873. évi gazdasági válság is éreztette hatását —, úgyhogy megszüntették. A továbbiakban inkább alkalmi vásárokat, „bazárokat" rendeztek, kiállításokra küldtek anyagot. így az 1873-as bécsi világkiállításon az Egyesület Magyarország minden részéből származó 186 db. tárgyat állított ki és 25 érmet nyert. Az Egylet 1881-ben Országos Nőiparkiállítást szervezett a Fővárosi Vigadóban. Az augusztus 14-én megnyílt kiállításra 4500 kiállító 40 000 népművészeti és iparművészeti tárgyat küldött be. A beküldött munkákat szakbizottság értékelte. A bizottság elnökének, Schnierer Gyulának a kiállított tárgyakkal kapcsolatos bíráló megjegyzései igen érdekesek: „Habár a kiállított tárgyak között szép, ízléses, sőt remek munkák is felette nagy számban találtattak, mégis ... voltak, melyek a ... régi mintákhoz képest, szembetűnő hanyatlást tanúsítottak: a szőnyegekből kidomborodó állatidomok, a halpikkelyekből, posztóból, taplóból készült virágok, a hímzett hegyi tájképek, várak és arcképek, a kereszthímzéssel és kirívó színekben naturalisztikus virágidomokat utánzó díszítmények tanúságot tesznek amellett, hogy a házi használatra szánt tárgyak előállításával foglalkozó nők ízlése nem ritkán téves irányzatot vesz fel . . . így pl. egy szőnyegre kiemelkedően hímzett oroszlán, bármily művészies legyen annak kivitele — (gyapjúból igazi műbeccsel bíró szobrászati munkák nem is készíthetők) — a jóízlés ellen van . . . Hagyjuk a táj- és zsánerképeket, a történelmet a festészetnek . .. párnáink, szőnyegeink díszítésére alkalmazzunk mértani alakzatokat, alkalmazhatunk növényi és állati idomokat .... de mindezt olyan formában, amely az anyagnak megfelel, azok minden perspektíva, árnyékzat és domborodás nélkül oly módon alakítandók, hogy csakis színük által tűnjenek ki az alapzatból." Agiccselleni küzdelem e korabeli harcosának érvelése ma is figyelmet érdemlő! Huszonkét iparág is képviseltette magát a kiállításon, annak dokumentálására, hogy női munkaerőket alkalmaznak: a fehérneműgyártás, varrás, hímzés, ágyneműkészítés, művirág-, dísztoll-, divatáru készítés, fényképezés, majolika- és porcelánfestés, kesztyűgyártás, napernyőkészítés, zsinór- és paszománykészítés, kötőipar, hímzőmintagyártás, levélboríték- és zacskókészítés, vállfűzőkészítés, nyakkendőgyártás, papírszipkagyártás, sokszorosító-ipar. A Nőiparegyletnek csak 1874. január 22-én sikerült megnyitnia iskoláját. Az első helyiség a Széna tér (mai Kálvin tér) és Üllői út sarkán, az Üllői út 1. sz. alatti ház második emeletén volt. A sajtó az eseményt „nemzetünk művelődéstörténetében jelentékeny eseménynek" nevezte. Adományok érkeztek az iskola fenntartására, az ország minden részéből. A kezdeti időszakban fehérneművarrást, női ruha varrást tanítottak és kísérleteztek a művirágkészítés, kesztyűvarrás, könyvkötés oktatásával is. Az intézet egyik tanítványa, Bartalus Erzsébet rövidesen önálló könyvkötőműhelyt nyitott; ám a kellő érdeklődés hiánya miatt a könyvkötőtanfolyam mégis megszűnt. 1876-ban megindult a kézimunkatanító képzés. Mindezek mellettoktattak közismereti tárgyakat, kereskedelmi ismereteket és nyelveket is. A szaktanfolyamok háromévesek voltak és féléves szakmai gyakorlat után mestervizsga letételét tették lehetővé. A növekvő érdeklődés miatt az 1880-as években Budán, majd Kőbányán is létesítettek fiókot. Finom-fehérnemű mosást, tisztítást és vasalást is tanítottak, továbbá főzőtanfolyamokat indítottak. Az 1880-as években az Egyesület fő tevékenysége a jó hírű iskola irányítása és fenntartása. Mintájára vidéken is nyílik női ipariskola; először Pozsonyban. Budapestre pedig az ország minden részéből érkeznek növendékek, hogy tanulmányaikat itt folytathassák. A megfelelőbb elhelyezés érdekében az Országos Nőipar Egyesület telket vásárol a Szentkirályi utcában. Ám a telekvásárlás és a nem várt, egyre emelkedő építkezési költségek felemésztik az Egyesület vagyonát. Már-már a virágzó iskola bezárására kellett gondolniuk. Segélyért folyamodtak a fővároshoz, a minisztériumhoz. De a Kereskedelem- és Iparügyi Minisztérium segítés helyett feloszlatta az Egyesületet és átvette az iskolát, valamint a félbemaradt építkezést, a terhekkel együtt. 1892-től már Állami Nőipariskola névvel — nagyjából a régi elképzelések szerint és nagyrészt a régi oktatógárdával — folytatódott a tanoda működése. 1894-ben költöztek be a Szentkirályi u. 7. sz. alatt felépült kétemeletes iskolaépületbe. Ez az új épület sem volt azonban alkalmas valamennyi tanfolyam befogadására; a budai és a kőbányai fiókintézetek tehát megmaradtak. Az állami iskola történetében jelentős esemény az új, háromemeletes, Rákóczi tér 4. sz. alatti iskola átadása, 1911-ben. Az épületet Pártos Gyula műépítész — Lechner Ödön irányának híve — tervezte. Ebben az impozáns épületben már minden fővárosi tanfolyam helyet kapott; a fiókok megszűntek. Évenként 4—500 növendék tanítása vált itt lehetővé, jól berendezett műhelytermekben. Kiállítási célokra is voltak megfelelő helyiségek. A felszabadulásig az iskola leánytanulók ipari képzésével foglalkozott. Esti továbbképző és mesterképző tanfolyamokat is rendszeresített. Az eredeti elképzelésekkel szemben azonban a délelőtti középiskola jellegű tanfolyamon inkább azok az „úrilánykák" tanultak, akiknek szülei úgy gondolták, hogy hasznosabb, ha egy leendő háziasszony varrást és nem latint tanul. A szabó- vagy varrónő pályára induló munkáslányok műhelyekben tanulták a mesterséget s később a Nőipariskola esti továbbképző, illetve mesterképző tanfolyamait látogatták. 1949-ben, a középiskolai oktatás egységesítése során Textilipari gimnázium alakult az épületben. 1951-ben ugyanitt Konfekcióipari Technikum nyílt, ruházati és bőrfeldolgozó tagozattal. (A konfekcióipari oktatás már a két világháború között is időszerű lett volna; az akkori konzervatív vezetés azonban változatlanul a kisiparos képzést tartotta fontosnak.) 1956-ban az iskola Kulich Gyula szabó, munkásmozgalmi mártír nevét vette fel. 1963 óta a szakközépiskola mellett a Felsőfokú Könnyűipari Technikum ruházati és cipőipari tagozata is helyet kapott az épületben, valamint a Könnyűipari Minisztérium ruházati ipari tanuló iskolája. Az, hogy megszűnt a külön a nők számára létesített ipariskola: száz ev előtt nem is álmodott eredményt jelent. Azt, hogy a nők előtt szinte minden pálya megnyílt, s ma már együtt képezik őket a férfiakkal. Eltűnőben vannak a külön férfi és a rosszabbul fizetett külön női pályák. A törvények és rendeletek teljes egyenjogúságot biztosítanak; ámbár még mindig akad tennivaló a nők hátrányos helyzetének megszüntetéséért. 18