Budapest, 1973. (11. évfolyam)

12. szám december - Dávid Katalin: Emlékezés Kondor Bélára

Dávid Katalin Emlékezés Kondor Bélára A Magyar Nemzeti Galéria emlékkiállítása elé Egy éve, 1972. december 12-én este, barátok és ismerősök, mindenki, aki tisztelte és szerette, döbbenten értesült haláláról. Tudtuk, hogy nagy a veszteség, amely művészeti életünket érte ezen a napon, bár tudtuk azt is, hogy hagyatéka emberi-művészi értelemben teljes, nagy értékű kincse most már kulturális történetünknek. A nekrológok mint az az egyik „legnagyobb formátumú magyar művészt", „halhatatlan mestert" búcsúztatták, aki mindössze negyvenegy éves volt és alig több, mint másfél évtizedes alkotómunka után iskolát, stílust, irányzatot teremtett, új utakat nyitva a magyar művészet jelenének. Milyen különös, hogy emlékeznünk kell rá, hogy nincs már köztünk. Sokan vagyunk, akik még ma sem szoktak hozzá a gondolathoz, hogy meghalt és nem szólalhat meg többé a telefon azzal a hívással, „tessék megnézni, megint csináltam egy-két újat". Egy év óta, ha róla beszélek, vagy róla írok, nem jutok tovább ennél a gondolatnál: el-A két kerub érhetetlen, nincs többé köztünk. Már főiskolás kora óta, tehát az 50-es évek közepétől ismerem Kondor Bélát és így módom volt végigkísérni, figyelni alkotóéveit. Emellett majd egy évtizedig munka közben láthattam a művészt, mert kérésére nagyon sok rajzához és festményéhez ültem modellt. Azokban az órákban mindig önmagáról beszélt, magát nyitotta meg és lehetővé tette megismerni egy rendkívüli ember belső világát. Bizonyosan lesz idő, amikor ezeket részleteiben felidézem és megírom, mert hozzájárulnak a művész egyéniségének teljesebb kibon-Hármas kompozíció Krisztusról. A középső kép a „Pléh Krisztus" Auschwitz