Budapest, 1973. (11. évfolyam)

12. szám december - Vargha Balázs: Orbán Ottó, a szelídíthetetlen

én egy bérházban láttam a végzetet: kackiás bajusszal duzzadt ajkai fölött, a puskát, mestersége eszközét úgy forgatta, mint paraszt az ásót vagy fodrász az ollót, nem hasonlított egy szörnyetegre. Inkább unott volt, kialvatlan és náthás. A tekintetében semmi emlékezetes. Bejött a szobába, gyakorlott mozdulattal mérte föl a terepet, a lavór félig vízzel, a vaskályhán egy lábos, repedt tükör, vetetlen ágy — háborús szobabelső. Éppen csak biccentett: kifelé! Innen számítható a kiszámíthatatlan ..." A szakszerűen eljáró kackiás végzetet nem lehetett gyűlölni, csak bámulni, meredten. Sőt talán kíváncsian. Gyűlölethez közelebbi összetartozás kell. Személyes ismeretség, vérrokonság, testi érintés (például hajhúzás, pofon). Xénia néni, akinek neve Goethét és Kazinczyt asszociálja, a szívét is beleadta az ütlegekbe. S fáradsága nem ment kárb^: jutalma nyolc sornyi halhatatlanság. Sok más között emlékszem erre is: Xénia nénire, egy katonatiszt özvegyére, ki mint a meddő denevérek hajamba tapadt és ütött, ütött, ütött, s — te kis rohadt — sikoltozott, — gyapjashajú! — (negyvenöt elején, ki sem hűltek a téglák Újlakon) és ki nem téphetve magát a gyötrő gyűlöletből már szinte úgy ölelt, mint az anyám — te rohadék! — míg elcipelték és csend lett (lenyaltam szájamról a vért) — más nem is történt. (Húsz fokos fagyban) A kettő közül csak az egyik lehet igaz: vagy a körülötte létező, ágáló, hazudozó, pofozó felnőttek gyűlöletesek (egypár kivétellel), vagy ő, a pofozott gyerek. S a mérleg inkább afelé ingadozott, hogy ő a gyűlöletes, hiszen könyörtelen ítéletén a közösen átélt életveszély sem tudott enyhíteni. Hát szörnyeteg ő, hogy fenyegetett hozzátartozóit egy-egy pillanatban hevesebben gyűlöli, mint szakszerű gyilkosait? Ez a morális dilemma egyszeriben költői dilemmává lesz, mihelyt verset kezd írni az ember. Mert stílust, hangot, formát kell találni annak a kiénekléséhez, ami ott a penészes pincében olyan formátlanul szorongatta lényét. Jut-e valaha neki szabadság, szerelem? S ha nem jut is, a hiányát ki tudja-e énekelni olyan arányosan, olyan atom-erős kötéssel, mint Petőfi. A nürnbergi dalnokverseny kedvező tapasztalatai — ennek a kamarazene-versnek első és utolsó tétele fog össze ilyesféle, esztétikai és esztétikán túli, kérdést: Kitanultam a mesterségem, ő is engem. Bűvész-cilinderben sem tudtam megszabadulni a gyűlöletes gyerektől, akinek az egyik nevelőnő megdézsmálta a hazaiját: ott ült a zenés díszletek közt és ezt ordította: „ez nem igazság!" A mesterség túl-könnyen-tanulható volt; nem tudtam a sorsomat egy költői modorral azonosítani, ezért aztán hamar nemesi címként társult a nevemhez az Eklektikus meg az Epigon. „Te isten, isten!" kiabálta fülembe az ihlet, de belül pofonok emléke szédített. Rohadt egy szakma mesterdalt faragni, Walter, az esthajnalcsillag még elmegy valahogy. De amikor jön az ostrom, a tömegsír, az exhumálás, a legszívesebben hagynád a francba az egészet s fölaprítanád az aranyozott kaptafát. Ami viszont — szándéktalanul megerősítve az E-betűvel kezdődő kritikusi gyanúkat — Petőfi egyik jeles verscsattanójának agyafúrt parafrázisa. Ennek: ,,. . . ragadj ekét vagy kaptafát, S vágd a földhöz silány dorombodat!" A család Harminc—sőt idestova negyven —év fordított gukkerjébe nézve, megláthatta végre ennek a rémítő morális és költői bognak a kioldódását. A gyerekkori ellentétek szintézise (stílusos szóval mondva) pofonegyszerű. Nem gyűlöletes volt ő — pedig milyen sokan rámondták, összeesküvést gyaníttató összhangban —, csak nevetséges. Ugyanolyan szeretetreméltóan tökéletlen csodabogár, mint a többiek, fel egészen az ősökig, a kebles dédnagymamáig, aki „egy Barabás Miklóst utánzó ecset kegyelméből évekig bámult le rám egy pesti falról". Akár dalt ír a családjáról, akár prózaverset, csupa bocsánatkérés és csupa megbocsátás a csúfolkodása. ,, Föld-nagymama ő soha nem mondta, hogy ő magyar, ő Gaskó Julianna volt, földönfutók lánya, nyolcvan kiló. Az ő köreiben MÁV néven tisztelték az istent. Nyugdíj — ez volt a legtávolibb csillag, amit az ő falujából látni lehetett. Végül az isten egyszülött fia, a Beszkárt szállt le érette a földre; a remiz mellett laktak évekig, hat gyerekéből az a négy, amelyik megmaradt, kenetlen nyikorgásban nőtt fel . . ." ,, Lég-nagymama ő bezzeg jobb körök neveltje volt. Erre adott, az apja még Bácskában batyúzott. Családi audienciáinak egyikén hirtelen hanyatt vetette magát és a dívány huzatát markolászva vonítani kezdett, mint teliholdkor a kutyák: «Afiamat! . .. azok a nyomorultak!...» Tragikus népszínmű, könnyes közönség. Ha egyedül maradt, hangosan társalgott halott fiával, akit nem taníttatott a költségek miatt és akit egyszer ki is tagadott..." Legújabb kötetének, az Emberáldozatnak egyik verse akár Hommage k Petőfi is lehetne. A „sárga cserebogár"-nak mutat be hálaáldozatot A régi ház refrénje: „Csodás, csodás gyerekkor." A soha-többé délkörön angyal jár át a függönyön s a könyvelők közt példakép, apám leoldja bőrövét, de csak a padlót püföli: szívességből bőgök neki. Csodás, csodás gyerekkor. Anyám igazi úrinő, lábán fémcsatos lakkcipő, vállán valódi róka-kepp és a kosztümje műremek, ciklámenszín és encián, s így szól: „Pá, édes Mancikám." Csodás, csodás gyerekkor. Mindaz a kicsinyesség, ízléstelenség, otrombaság, megjátszás, amit a család egykor produkált, s amiért egykor — ízlése és morálja pallérozódván — annyit szenvedett, most mind esztétikai értékké kristályosodik. Ezt a versvegyészeti eljárást persze T. S. Eliot már szabadalmaztatta (lásd a kritikusok E-betűit), de azért nem vitatható, hogy költőnk kegyeletes köhyörtelensége új és eredeti. A legnehezebb műfajban, az anyaversben is: Örökké dől a fényzuhatag az eleven homlokkőre nem tágít innen a szegények lánya a csiricsáré selyemruhában nézheti magát a Duna tükrében az idő eredendő bűne is nem látni ott semmit csak ragyogást és a szél mozdíthatatlan csipkéi alatt az augusztusi ívfény tisztítótüzébe kárhozik a Margitsziget örökös fényben úszik a hídkorlát a budai háttér a Rózsadomb és a dauerolt fürtökön a fiatalság együgyű aranya ragyog és a fény olajában surrog a hajtószíj-izom és gördül a csigolya-csapágy és a boldogság fuldokló malma egy végtelen pillanatot őrölve dübörög dicsőség nektek üdvözült sejtek dicsőség rémhíreivel és tankjaival késik a szép jövő és a proletár Poppea győzelmet győzelemre halmoz míg a választékos stílusú bánatok papír-rácsa mögött ásít a meggyütta-behívó tigris az otthol-köll-hannyi-a-családot történelem Wagner-bérlet és kékróka-stóla és Harsányi Zsolt örökbecsű regényei látlak balhitek napja buborék-város korlátnak dőlő anyám örökké zuhog a ragyogás a világból előhívott szépségedre ... (Női fénykép a harmincas évekből) 21