Budapest, 1973. (11. évfolyam)
12. szám december - Fekete Gábor: Az Erzsébetvárosban
De ezenkívül mindenről saját maguk akartak meggyőződni. Évek hosszú során át jöttek, hol egyenként, hol csoportosan, egyszerű mérőszalaggal, szögmérővel, piros-fehér csíkos állványnyal, vagy anélkül. Volt, aki tőlem kért körzőt, vonalzót, rajzpapírt, s együtt csináltunk hevenyészett alaprajzot. Máskor közösen töltöttük ki a legkülönfélébb kérdőíveket, amelyeknek egyikmásik kérdése rejtvénynek is beillett volna. S miközben például azon töprengtünk, hány centi lehet a tetőgerendák átmérője, eredeti helyén maradt-e a kémény, vagy sem, eszünkbe se jutott: mi az ördögnek van erre szükség ? Előfordult, hogy kívül mértük föl a házat, holott helül kellett volna, mert csakis a lakott területre voltak kíváncsiak. Szegény fölmérő hajnalban jött vissza, hogy reggelre készen legyen, valamelyik bizottságnak tudniillik sürgősen kellett döntenie a ház sorsáról. A következő ülés előtt természetesen újra fölmértek mindent. Úgy látszik, mindegyik bizottság alapos munkát akart végezni, s egyik sem bízott az előző adataiban. Afölmérőkön kívül hivatalos emberek tucatjának lépteit is hallom. Ki épphogy kinyitja a nyikorgó kaput, benéz az udvarba s máris megy tovább. Ki gyanakvóan téblábol, s csak akkor bátorkodik neki, amikor meggyőződik róla, nincs kutya. Van, aki szinte ismerősként jön, annyiszor járt itt. Tudja, hogy nap közben rajtam kívül senkit sem talál. Megkocogtatja az ablakom, szidja a fölötteseit, akik mindig kiagyalnak valamit, amiért újra végig kell kilincselnie ezeket a házakat. Aztán törjük a fejünket, vajon hány éve fektethették le a szennycsatornát, hol lehetne megtalálni alaprajzát, mikor vezethették be a háztartási villanyt, nem volt-e régebben a udvarban kút vagy pince, nincsenek-e föld alatti vezetékek, rejtett mélyedések stb. Mindezt csaknem lehetetlen kinyomozni. A falak hetvenévesek, átvészeltek két világháborút, számtalan átépítést. Szerencsére senki sem vette komolyan „a büntetőjogi felelősségem tudatában kijelentem" jeligéjű aláírásokat. Pedig például a „szippantósok" számon kérhették volna, miért nem vallottam be, hogy az udvar végén düledező vécé valaha — kút volt. Igaz, csak akkor derült ki, amikor fél napig kínlódtak vele, mégsem tudták kiszivattyúzni. Képzeletemben sehogy sem akar végeszakadni az úton érkező hivatalos látogatók sorának. Mintha a ház, akár az öreg fa valószínűtlenül szerteágazó gyökereket eresztett volna. Nem a föld alá, hanem hivatalok, intézmények, vállalatok, irattárak sokaságába. Akták, okiratok, bejegyzések, előterjesztések, határozatok tömegét hálózzák be a hajszálerek, amelyek mindegyike a Kiss János altábornagy utca 37-be vezet. Ennek a hálózatnak a fölszámolása sokkal bonyolultabb, mint a ház lebontása. Alighanem költségesebb is. Bár nem hiszem, hogy emiatt bárkinek is álmatlan éjszakái volnának. A fölmérők, hivatalnokok, ügyintézők senkitől sem kérnek pénzt. A határozatokat ingyen hozzák. Még a posta is „hivatalból általányban" kézbesíti őket. Az ingyenesség tobzódása azonban csalóka. Valakinek végül is meg kell mindezt fizetnie. Legkésőbb akkor, amikor a lebontott ház helyén fölépült lakásba beköltözik. Annak az árában alighanem mindez benne van. Az ügyvéd is, a becsüs is; akik mielőtt bejönnének, körbejárják a házat, megkopogtatják a falakat, kicsit tanakodnak a kerítés előtt. Ők sem kérnek pénzt senkitől. J\ becsüst a bíróság, az ügyvédet a kisajátító fizeti. Miért van rájuk szükség? Naiv kérdés. Elvileg ugyan nélkülük is le lehetne bonyolítani mindent, a gyakorlatban azonban nemigen van rá példa. Senkinek sem kötelező bírósághoz fordulnia. Mindenki elfogadhatja az ingatlanáért először fölajánlott összeget. Ebben az esetben nemcsak ő jár rosszul. Akarva, akaratlan a vállalati becsüst is gyanúba keveri: nem játszott-e össze a tulajdonossal ? Az íratlan törvény szerint ugyanis legalább 10 -20 százalékkal kevesebbre kell becsülni minden kisajátítandó ingatlant. Akadnak óvatos vállalati szakemberek, akik igyekeznek túltenni társaikon, s munkaadójuk iránti „hűségüket" néhány százezer forintos alábecsléssel bizonyítják. Bár számításaikat többen is ellenőrzik, számottevően nemigen módosítják. Pontosabban: nem merik módosítani. Nyilván ők sem akarnak gyanússá válni. Inkább „előre nem látható költségek" címszó alatt veszik számításba a valóságos értéktől való eltérést. A kettő együtt, persze, több, mint a szóban forgó ingatlan értéke. De a perköltségre is számítani kell. A tulajdonosoknak nincs veszítenivalója: a bíróság a legrosszabb esetben helyben hagyja a fölajánlott összeget, csökkenteni nem csökkentheti, a perköltség pedig semmiképpen sem őt terheli. Neki csak ügyvédet kell fogadnia, aki rendszerint már ott ül a hivatal előszobájában, s előzékenyen fölvilágosítja a legfontosabbakról. Úgy mondják: „hálaképpen" szokás fölajánlani annak a pénznek a 10—20 százalékát, amit a bíróságon még ki lehet csikarni. Látszólag szintén mindenki jól jár. A tulajdonos nem sajnálja azt a 3—4 ezer forintot, mert úgy érzi, olyan pénzből adja, amit különben nem kapott volna meg. Az ügyvéd is örül: a szanálás legkockázatmentesebb és legjövedelmezőbb pénzforrásainak egyike. Mintha neki találták volna ki. A bíróságokon évről évre sok tízezer hasonló per zajlik le, s a megítélt milliókból nem kevés jut neki, és egy-kétszáz kollégájának. (E sorok írása közben hallom a hírt: a következő ötéves terv első két évében a fővárosban 6 milliárd forintot szánnak a szanálásokkal kapcsolatos kártalanításokra . . .) A jó üzlet reményében térnek be az udvarba az ószeresek is. De eszük ágában sincs használt ruhát, ócska cipőt venni. Olajkályhát, propán-bután gázpalackot keresnek, hozzávaló főzővcl. Esetleg jobb bútort, szőnyeget, függönyt, természetesen, fillérekért. Többször is visszajönnek, mert tudják, minél közelebb a költözködés ideje, annál nyilvánvalóbb, képtelenség az ósdi kacatok, terjedelmes bútorok tömegét az új lakásokba bezsúfolni. Emlékezetem egy furcsa esti látogató csikorgó lépteinek zaját is őrzi. Anyámat keresi. Elment valahová, mondom neki. Nem baj, ő csak a nyári konyhát szeretné megnézni. Semmi akadálya sem volna, de ott nincs villany. Valahol elszakadt a házilag összeeszkábált vezeték, megjavítani már nem érdemes. A látogató beéri elemlámpával is: a fénycsóva ide-oda imbolyog a repedezett falakon, a veszélyesen meghajló mennyezeten, a hepe-hupás betonon. Azt a pár hónapot ki lehet itt bírni, mondja, s harmincezret ajánl. Értetlenül bámulok rá. Na jó, legyen negyvenezer, szólal meg engedékenyen. De csak azért, mert az utca másik végét ki tudja, mikor bontják, s ott is harmincat kellene letennie hasonló helyiségért. Az a tízes megéri, hogy hamarabb jusson új lakáshoz. Végül is nem tudom, hozott-e szerencsét számára valamelyik nyári konyha. Mert B-né például hiába jelentette be magához fiát, menyét, s kétéves kisunokáját, nem sikerült nagyobb lakást kapnia. Pedig eleinte úgy festett, a terv beválik: két szobát ajánlottak föl szükséglakásnak számító tenyérnyi, ablaktalan szoba-konyháért. Ezt azonban nem fogadta el, mert nem az utca végén épült új házban volt, hanem egy tíz évvel ezelőttiben, a harmadik emeleten. Két másik hasonló lakást is visszautasított. Minden bizonnyal visszautasította volna a következőt is, amely már a szóban forgó új épületben volt, de nem másfél, hanem csak egyszobás. Időközben azonban bebizonyosodott, amit különben a környéken mindenki tudott: nemhogy B-nénél laknának gyermekei, hanem épp fordítva, ő lakik gyermekeinél, akiknek kertes házuk van. Időnként ugyan „hazalátogat", ám, hogy nem túl gyakran, arról egyebek között az tanúskodik: évek óta kéthavonként 10 — 15 forint villanyszámlát fizetett. Nem B-né volt az egyetlen, aki vérmes reményeket fűzött a bontáshoz. Reményeinek beteljesülését ő is attól az ősz hajú nyugdíjas asszonytól várta, aki a tanács megbízásából megpróbálta összeegyeztetni a vágyakat a valósággal. Ennek az asszonynak a léptei nem ütnek zajt az emlékezetemben. Mindig nesztelenül jön; szinte csak akkor veszem őt észre, amikor megáll ablakom előtt. Nehezen lélegzik, mintha fáradt volna. Mégis szabódik, amikor behívom, s hellyel kínálom. Bizonyára attól tart, ha leül, végig kell hallgatnia mindazt, ami már a könyökén jön ki. Negyven, ötven évvel ezelőtti tragédiákat kellene átéreznie, évtizedes sérelmekért elégtételt szolgáltatnia, apák és nagyapák sorsát nyomon követnie egészen ezekig a nyirkos falakig, amelyekből mint a doh, árad a panasz. Mintha a bontástól mindenki valamiféle orvoslást várna. Nemcsak új lakást, hanem ezzel együtt sorsa jobbrafordulását is. Mindenki arról akarja meggyőzni, mennyire megérdemelne egy kis nyugalmat, egy kis könnyebbséget, hiszen évek hosszú során át gürcölt, szenvedett érte. S persze, a jelenleginél egy-két szobával többet, különben az istennek sem hajlandó elköltözni. Mit kezdhet mindezzel az ősz hajú asszony? Zsebében húszegynéhány lakáscímmel, havi ötszáz forintos nyugdíjkiegészítése fejében el kell kalauzolnia a lakókat. S közben állni kérdéseik, követeléseik, érveik és ellenérveik áradatát. Megpróbálni megértetni velük a legnehezebbet: miért nem kaphatnak lakást ugyanolyan feltételek mellett, mint három esztendeje az utcavégiek? Azok talán különb emberek náluk? Akkor azonban nem ismertük a lakáshasználatbavételi díj fogalmát s alacsonyabb volt a lakbér. Mindenki magától értetődően vadonatúj lakást kapott, senkinek sem kellett 18 28 ezer forint „belépőt" kinyögnie. A 30-40 — 50 forintos lakbérek az új helyen sem emelkedtek 200 fölé. A nyugdíjasoké pedig mindmáig változatlan maradt. Hogyan magyarázza meg: most már szó sem lehet ilyesmiről. Az utca végén lebontott házak helyén emelkedő két új épület csak annak a számára elérhető, aki havi 600 — 800 forintos rezsiköltséget tud vállalni. Azaz körülbelül a hat-nyolcszorosát annak, mint amennyit azelőtt fizetett. Az öregeknek, kis jövedelműeknek és sokgyermekeseknek be kell érniük a minőségi cserét kérők lakásával. Ezek ugyan sokkal jobbak, mint a lebontásra ítéltek, java részük 10 — 15 éve épült, mégis szinte mindenkinek csalódást okoznak. Pedig bérük viszonylag alacsony, s használatbavételi díjat sem kérnek értük. Tehetősebb tulajdonosaik ingyen mondtak le róluk, s boldogan vállalták, hogy a cserébe kiutalt új lakások belépőjét is kifizetik ... A húszegynéhány család közül mindössze hét tudta vállalni az új lakással járó anyagi terheket. Az egyik csak névlegcsen: az idős házaspár valójában másutt lakó technikus fiával és feleségével cserélt, s a fiatalok költöztek az új helyre. B-né albérlőt fogadott, maga továbbra is csak ritka vendég saját lakásában. Két nyugdíjas is az új lakás mellett döntött, látszólag cáfolva a föntieket. Merészségüket aligha havi jövedelmük magyarázza, sokkal inkább a kis házukért kapott kártalanítás. Nem ők az egyetlenek, akik hónapról hónapra csipegetnek pótlást belőle, gondolván, úgysem érik meg takarékbetétjük végnapjait. Mostani ablakomból csak épülő panelházak látszanak. Körülöttük dömperek gyalulják simára a sárgásbarna talajt. Távolabb apró, földhözragadt házak összevisszasága. Lakóik valószínűleg éppen olyan kíváncsian figyelik a föléjük magasodó toronydarut, a levegőben himbálódzó betonelemeket, mint annak idején mi. S napról napra éppen olyan türelmetlenül számolják, hány emelet készült már el . . . 11