Budapest, 1973. (11. évfolyam)

12. szám december - Fekete Gábor: Az Erzsébetvárosban

Veszprémi Miklós Búcsú az udvarunktól Kezdjem anyám őszirózsáival ? Leírjam tárgyilagosan, milyen furcsán festenek, amint elárvult karóikról leszaggatva szerteszét hevernek a földön? Mennyire torokszorító mélyzöld leveleiken a vastag, szürke por ? Körülöttük a penészfoszlány, a maltertörmelék, a papírhulladék ? S az elmúlással szembeszegülő néhány bimbó, amely a műanyag tejfölöspoharak, rozsdás konzervdobozok és nylonzacskó foszlányok közül ágaskodik az ég felé . . . Tíz napja sincs, hogy utolsóként elköltöztem a házból. Anyám naivnak vélt tanácsára csak a függönyöket hagytam fönn, őrizve a látszatot: itt még laknak. S a függönyök, úgy látszik, csakugyan féken tartották a rombolás szellemét: a lakás érintetlen maradt. Kiáltó ellentéteként a függönytelen nyárikonyhának, amelynek ajtaját-ablakát ízzéporrá zúzták. Az értelmetlen vandáiságnak mindössze egyetlen indítéka fogható föl ésszel: a villanyfőző falból kiszakított két foglalata. (Darabja bármely üzletben tízegynéhány forint.) Miért kellett kitépni és valósággal összemorzsolni az ablakkeretet is? Téglával bezúzni a kéménylyukat, s a kormot kiszórni az udvarra? Az értelmetlen pusztításnak nincsenek értelmes indokai. Mindennek különben sincs jelentősége: a házat lebontják, öt szomszédos társával együtt. Azok is a nyári konyhánkhoz hasonlóan néznek ki. Sőt, akad, amelyik különbül fest, állapítom meg, szemügyre véve kerítésünk túloldalán a ledöntött sufnik, megroskadt udvari vécék, szétszabdalt vízvezetékek, villanydrót-maradványok irdatlan öszszevisszaságát. Pedig a bontás - legalábbis hivatalosan - majd csak néhány hónap múlva kezdődik. Addig a hat ház, s a közöttük levő telek afféle senkiföldje. Törvényen kívüli terület, ahol már nem kell kímélni semmit. Alighanem van valami jellemző abban, hogy az ember ezen a párszáz négyzetméternyi földdarabon mindenekelőtt pusztító ösztöneit engedi szabadjára. Mintha kapva kapna azon, hogy tilalomfákkal körülbástyázott világán tenyérnyi rés támadt, s ezen keresztül elfüstölögtethet egyetmást visszafojtott indulataiból. Korunkhoz illő szemérmességgel nem világosban, hanem szó szerint a sötétség leple alatt. Miközben ajtóm biztonsági zárával bíbelődöm, némiképp lecsillapodom. Talán azért, mert hátat kell fordítanom a viharvert udvarnak. Különben sem szabad eltúlozni a dolgot, mondom magamnak. Lehet, hogy csak kamaszos féktelenségről van szó, semmi másról. Melyik volt szomszédom járna vissza törni-zúzni? A reumás martinász? A kövérkés technikus, aki mellesleg lakóbizottsági tag? Vagy a nyugdíjas gyógyszerész? Az összeférhetetlen szerelőről, persze, el tudom képzelni: szakadatlan zajos ezermesterkedése miatt mindenkivel. összeveszett, s a magára maradottság gyűlöletes börtönné tette számára a környéket. Időnkint berúgott, s baltával esett neki jobb híján saját lakása falának, hogy bosszantsa a mellette lakókat. Meg akarta verni a tanácstagot is, aki megpróbálta őt jobb belátásra bírni. Már-már mosolygóssá szelídülő hangulatomra azonban mind nagyobb árnyékot vet, hogy a zár ellenáll. Hiába forgatom a kulcsot, hiába feszítem, hiába döngetem, az istennek sem enged. Sejtem, hogy miért. Valószínűleg az a meglazult belső csavar az oka, amelyet már hetek óta azért nem húztam meg, mert nemsokára úgyis le kell szerelnem a zárat. Nincs mese, be kell nyomnom az ablakot. Különben elpiszmoghatok itt napestig. Nem akarok nagy zajt csapni, először csak az alkarommal próbálok nekifeszülni az üvegnek. Fütyül rá. Fokozatosan a vállammal is nekidőlök. Némi recsegés, ropogás, más semmi. Elfut a méreg. Fölkapom az első kezem ügyébe eső téglát, s belevágom az ablakba. Óriási robaj, a függönyt széthasítják az üvegszilánkok. Egye fene, az új lakásban úgysem tudnám használni. Még most is, írás közben is föltámad bennem a kusza érzés, amely abban a pillanatban ott az ablak előtt végighullámzik rajtam. Ma sem tudom, a meglepődés, az ijedtség, a csodálkozás s a szorongás miféle kavargása képes ennyire hatalmába keríteni az embert. Mintha nem egy amúgy is megsemmisítésre ítélt ablaküveg roppant volna össze, hanem vele együtt valami más is. Tudom, hogy föl kellene lépnem a piszkoszöld párkányra, belekapaszkodni az ablakfába, s átlendülni a túloldalra. Vigyázva, nehogy fölsértsenek az üvegszilánkok, amelyek egyikén-másikán arcvonásaim homályos mozaikját látom. Valamennyi mozaik merev-mozdulatlan, képtelen vagyok összeilleszteni őket. Fogalmam sincs róla, miért épp ehhez a furcsa képhez ragaszkodik oly makacsul emlékezetem. Miért érzem annyira fontosnak megtorpanásom, miért erőlködöm, hogy megmagyarázzam nlinden egyes részletét. Hiszen az ablaknak a valóságban már írmagja sincs, eltűnt a házzal együtt. Simára hengerelt homok van a helyén. Csak a görbe hátú nyárfa áll a járda szélén, mintha mi sem történt volna. Ha megkegyelmeznek neki az építők, piK lantásommal mindig ki tudom mérni tőle a nemlétező ablakig vezető néhány lépést. Kit érdekel ez? — kérdem magamtól. Hiszen erről az útról rajtam kívül már úgysem tud senki. Talán csak az anyám emlékezete őrzi. Ő még bizonyára gondolatban olykor végig is megy rajta; s dohog a nyitva felejtett rozoga kapu miatt, pöröl a szomszéd gyerekekkel, B-nével, a lakóval, aki mindig az ő ajtaja elé söpri a szemetet. Csaknem huszonöt évig járt napról napra ezen az úton, mind lassúbbodó léptekkel, egyre őszesebb hajjal. Eleinte vidáman, később mind aggodalmasabban nézegetve a korhadó fakerítést, az omladozó vakolatot, a megereszkedő tetőt: kitart-e addig, amíg meg nem kezdődik a bontás ? Ezt az utat járták a fölmérők is, akik aligha emlékeznek rá. Pedig nékik pontosan ki kellett centizniük a hosszát, szélességét, az alatta húzódó vízvezeték távolságát a kaputól, a kerítéstől, a házfaltól, s a jó ég tudja, még mi mindentől. Egyikmásik lemászott a vízaknába is, hogy a vezeték mélységét lemérje, s ha észrevette, hogy békák ugrálják körül, többnyire villámgyorsan kapaszkodott vissza a felszínre. A későbbiek valószínűleg emiatt hagyták figyelmen kívül az aknát, amelynek adatait kivételesen elhitték elődeiknek. 10