Budapest, 1973. (11. évfolyam)

11. szám november - Preisich Gábor: Száz év legjelentősebb építészeti alkotásai

törekvéseket, amelyek közös vonásit az adja meg. hogy szakítani akartak minden még élő, de akadémikussá, „eklektikává" vértelenedett történelmi stílussal. Szemünkben e törekvések alapvető hiányossága, hogy változtatási szánadékaik elsősorban formák megújítására irányultak, a megváltozott funkcionális igények és a historizmus alapvető tartalmi ellentmondását még nem ismerték fel. Ezért nem is arathattak döntő győzelmet az eklektika felett, amely a szecesszió törekvései mellett tovább élt, sőt ezeket rövidesen ismét háttérbe szorította. A magyar építészek egy része a bécsi szecesszió, vagy a német Jugendstil nyomdokain haladt; érdekes, de nem túlságosan jelentős műveket alkotott. Akadt azonban egy építészünk, Lechner Ödön, aki sajátos műveivel a magyar építészettörténetben kiemelkedő jelentőségre tett szert. Arra törekedett, hogy a nemzetközi történelmi stílusoktól független, hazai anyagok és nemzeti formaelemek alapján álló építészeti stílust hozzon létre. Három budapesti főműve: az Üllői úti Iparművészeti Múzeum (1893—1897), a Népstadion útján álló Földtani Intézet (1898—1899) és a Rosenberg-házaspár utcai Postatakarékpénztár épület (1899—1902). Építészeti felfogásban különböznek a világ bármely más országában létesült épületektől, talán csak a Spanyolországban vele egyidőben működött Antonio Gaudi világhírű alkotásaival vethetők egybe. Különleges értékük a homlokzatoknak és tetőfelületeknek nemes anyaga: a népi ornamentika elemeinek messzemenő felhasználásával, Lechner közreműködésével kialakított színes pirogránit. A Postatakarékpénztár — Lechner fejlődésének tetőpontja — már lényegében modern épület; a történeti tradíciókból származó formaelemek teljes kikapcsolása, helyette a töretlen épületfelületek színessége, magasba szökő pillérek okozta tagolása és játékos pártázata jellemzi. Lechner Ödön alkotásai a közvéleményben és különösen a fiatalabb építészek körében élénk visszhangot keltettek. A hivatalos épftészeti és politikai irányzattal szembenálló törekvései szenvedélyes vitákat kavartak. Tanítványainak egy része több-kevesebb eredménnyel a mester építészeti irányzatát „stílusát" utánozta. Kós Károly, Medgyaszay István és mások a népi építészet motívumainak felhasználására törekedtek. Jövőbe mutató eredményt mindenekelőtt azok az építészek értek el, akik az építészeti formák egyszerűsítésével, a díszítő elemeknek a tektonikus igények szerinti összevonásával alkották meg épületeiket, a szecesszióból a modern építészetbe átvezető korai alkotásokat. Körük igen szűk, alkotásaik száma csekély, irányuk a rövidesen bekövetkezett első világháború és az azt követő reakciós kultúrpolitika miatt mindössze néhány évig érvényesülhetett. Közülük Lajta Béla működése emelkedik ki, egyéni, európai viszonylatban is úttörő alkotásokat eredményezett. Budapesti épületei közül legmerészebben előremutató a Martinelli téri un. Rózsavölgyi ház (1911—1912). Üvegben feloldott alsó három szintje felett színes pirogránit csíkok tagolják a lakóemeletek fehér zománctéglával összefogott, nagyablakos falfelületeit. A legfelső emelet lépcsősen hátraugrik. Az egész épület, rendeltetésének, funkciójának tökéletes belső és külső érvényesítésével, egyszerűsége mellett eleganciájával a modern építészetnek első, korai csúcsa. Építészeti értéke messze túlmutat szerény méretein. A két világháború közötti időszak első felében a politikai reakció építészeti reakcióval párosult. Az elkésett eklektika legellenszenvesebb formája, a pöffeszkedő „neobarokk" hivatalos stílussá vált. A modern építészetnek a háború előtti kezdeményezései megszakadtak. A hivatalos kultúrpolitika minden új, legcsekélyebb mértékben is forradalminak tűnő irányzattal szembenállt. A weimari Németországban, Csehszlovákiában, Hollandiában és a fiatal Szovjetunióban kibonatkozó új építészeti törekvéseket a neobarokk szószólói „bolsevista stílusnak" deklarálták. A németországi Bauhaus és a demokratikus elveket valló nemzetközi építész-szövetség, a CIAM köré csoportosult fiatal magyar építészek kiállításait betiltották, szervezőik ellen eljárást indítottak. Közületi megbízást úgyszólván nem kaphattak. Egy részük — így a később világhíressé vált Breuer Marcel és Forbát Alfréd — külföldre emigrált. Más tehetséges, modern elveket valló építészek (Molnár Farkas, Fischer József, Kozma Lajos stb.) lehetőségei főleg családi házak tervezésében merültek ki. Nagyobb méretű feladatuk alig akadt. Ezek közül egyet emelek ki, egyrészt városrendezési jelentősége miatt, másrészt, mert a kollektív, team-szerű építészeti tervező munkának első eredményes megnyilvánulása; ez a Tisza Kálmán tér — ma Köztársaság tér — déli oldalának beépítése. Az Országos Társadalombiztosító Intézet (OTI) 1932. évi tervpályázatának eredményeként 6 építész-iroda kapott megbízást az OTI bérházainak tervezésére. (Árkay Bertalan, Faragó Sándor, Fischer József és Molnár Farkas, Heysa Károly, Ligeti Pál, Preisich Gábor és Vadász Mihály.) Többségük a modern építészet hívei közül került ki. Gazdasági és műszaki érvekkel, meggyőződéssel, szívós munkával keresztül vitték, először Magyarországon, a korszerű, kelet és nyugat felé tájolt, az utcavonalra merőleges sávházas beépítést. Az 1933—35 között felépült három nyolcemeletes épület, nagy ablakaival, sima homlokzatával, a tömegismétlődés ritmusával új színt jelentett a budapesti városképben. A közvélemény pozitívan fogadta. Ezzel — ha lassan is — megnyílt az út a modern építészet értékelése felé. A harmincas évek közepétől kezdve gazdasági és műszaki érvek hatására, valamint tervpályázatok eredményeként a modern építészet lassanként Budapesten is tért hódított. Kialakult a modern nagyvárosi bérház típusa, amely néhány városrészünk (Újlipótváros, Lágymányos) arculatát döntően meghatározta. A sok spekulációs bérházépület sorában nem egy építészeti színvonalú alkotás akadt. (Platschek Imre Mártírok úti, Hofstätter Béla Szent István parki, Gerlóczy Gedeon Petőfi Sándor utcai, Kozma Lajos Mártírok úti épülete stb.) Számos modern középület létesült, köztük a Janáky István tervezte Palatínus-strandfürdő, Árkay Bertalan városmajori temploma, a Mező Imre úti Baleseti Kórház (Gerlóczy Gedeon műve), a Dob utcai Postaigazgatóság, ma KPM székház (Rimanóczy Gyula) stb. Városképi jelentőségével kiemelkedik a Szabadság tér déli lezárásaként 1936—38 között épült Pénzintézeti Központ székháza. Lauber László és Nyíri István műve. Ez az épület egyszerű tömegével, nyugodt megjelenésével, tartózkodóan modern építészeti kiképzésével főként a környezetéhez illeszkedés szempontjából érdemel figyelmet. Bizonyítja azt a tételt, hogy saját korunknak is saját igényei, saját művészeti elvei szerint kell építenie. A jó modern épület maradéktalanul beilleszkedhet környezetébe, sokkal inkább, mint az, amelyik elmúlt korok alkotásait utánozza. Az épület értékei közé tartozik tömegének világos tagolása, a földszintnek és a visszaugratott legfelső emeletnek elválasztása az irodai emeletsoroktól. A felszabadulás után az addig háttérbe szorított baloldali modern építészek, nagyrészt volt CIAM-tagok úgy látták, hogy megérett az idő építészeti és városrendezési gondolataik megvalósítására. Nagy lendülettel vetették magukat különböző tervpályázatokba. Számos közületi megbízást kaptak, a modern építészet elvei alapján több középületet, minisztériumi és szakszervezeti székházat, rendelőintézetet, stb. terveztek. Ezeknek az épületeknek nagyrésze több tervező kollektív munkájával létesült, mintegy illusztrációjaként annak a Walter Gropius által felállított elvnek, hogy korunk építészeti problémáinak bonyolultsága több szakember közös (team) munkáját igényli. Négy tervező munkájának eredményeként épült 19-47—49 között a Gorkij-fasor és Dózsa György út sarkán álló MÉMOSZ székház. (Tervezői: Gádoros Lajos, Perényi Imre, Preisich Gábor, Szrogh György). A „Magyar Építészet 1945—1970" c. nemrég megjelent könyv értékelése szerint „A MÉMOSZ székház együttese e korunk építészetének vitathatatlanul legjellegzetesebb alkotása. Rendeltetése szerint egy nagy és haladó múltú szakszervezet székháza, amelynek megfelelően a szerteágazó program (irodák, kiállítási tér, előadók, tanácskozók, kongresszusi terem) kiváló alkalmat adott a funkcionalista felfogás szabad kibontakozására. Az épület elhelyezése a mozgalmas, plasztikus tagolás érvényesítéséhez igen kedvező lehetőséget biztosított." Ezt az épületet a rákövetkező modern-építészet ellenes években (1949—54) erősen támadták. Többek közt „kőbe faragott szindikalizmus"nak nevezték. Még a legutolsó évek építészeti kritikája, így a fent idézett mű is formalizmusként értékelte a 28 A Rózsavölgyi ház homlokzata