Budapest, 1973. (11. évfolyam)
11. szám november - A borítón: Czeizing Lajos felvétele
MTI Fotó — Járay Rudolf felvétele áramot. Budapest munkásai, az értelmiség legjobbjai értették, átvették és folytatták a kezdeményezést. Elfogadták és hűséggel viszonozták a segítséget. Nemcsak az érdekek egyezésén, hanem érzelmek találkozásán is alapuló barátság és bizalom kézfogása volt ez. Szükség is volt a tettekre buzdító baráti segítségre. Amilyen szép volt korábban a város, annyira ijesztő kép tárult a pincékből feltámolygó emberek szeme elé. A „Szabadság" című napilap írta 1945. február 25-én: „Füstbe, vérbe, könnybe borult a város. Mint tépett erek tátonganak a vízvezetékek csövei, hevernek a villany- és távíródrótok, a szétszakadt vasutak. Mint tört csontok horpadnak a hidak, ezernyi gránát tépte testében alig lobban az élet." Sok mindent elölről kellett kezdeni és mindent új alapokra kellett helyezni. Úgy lehetett csak a várost talpra állítani, hogy a hidak gerincével együtt az emberek tíz- és százezreinek tartása, bizalma is megújuljon. Óriási erőfeszítésre volt szükség. A jövő nem kis mértékben azon múlt akkor, hogy Budapesten meg tudnak-e, és mennyire tudnak megfelelni a legaktívabbak a történelmi feladatnak. Az ő helytállásukat, áldozatkészségüket semmi sem pótolhatta. Az éveken át minden erőt megfeszítő, éhezve, fázva is kötelességüket teljesítő munkások, értelmiségiek, pártmunkások nélkül Budapest sem, az ország sem állhatott volna talpra olyan gyorsan, két-három év alatt. Az erőfeszítés arányban állt a felelősséggel, a kor- és sorsfordító lehetőséggel. Ez minden korábbinál elismertebb rangot, szerepet biztosított az ország talpraállításában, a népi demokratikus forradalom kibontakoztatásában élenjáró fővárosnak. A közigazgatást demokratizáló, a nagybankokat, bányákat, iskolákat, nagyüzemeket államosító, a reakció támadásait visszaverő Budapestnek. Amikor ezekre a — ma már történelmi — eseményekre emlékezünk, azokra az emberekre gondolunk, akik a társadalom legkülönbözőbb rétegeiben vá'la'ták és segítették a kommunisták szervezte küzdelmet. A hatalom meghódításáért vívott politikai harc végül is azért lehetett eredményes, mert létrejött a munkásosztály egységes pártja, amely minden progresszív erőt összefogott, minden jószándékot érdekeltté tett és igazolt, mindenkit, aki a városért, a hazáért tenni akart, áramába kapcsolt. Máig ez az egység, az erősödő szocialista nemzeti összefogás, sikereink záloga. Szilárdsága és hatékonysága egyaránt annak köszönhető, hogy a munkásosztály és pártja, a nemzet vezető ereje, a lenini úton járva a felszabadulás utáni években, majd 1956 után mindig a helyzetnek megfelelő programmal és példamutató tettekkel vonzotta szövetségeseit, mindazokat, akik a szocializmusért dolgozva, a néppel együtt akarnak és tudnak boldogok lenni. A budapesti munkások 1945 .után az előző évtizedeknél is lefegyverzőbb választ adtak a hazafiságukat vitató, nemzeti szerepüket kétségbe vonó demagógiának. A földosztást révbejuttató és megvédelmező, az újgazdák boldogulását sokféle eszközzel előmozdító, a parasztságot munkával, anyaggal, politikai tapasztalattal a szocializmus útjára segítő, falujáró fővárosiak lelkessége, Budapestnek az ország demokratikus, szocialista fejlődésében betöltött szerepe, végleg eggyé forrasztotta a fővárost és az országot. Nehéz nekünk, akik itt élünk és dolgozunk, röviden szólni arról, milyen is az új Budapest. A válaszhoz, ha csak» néhány szembetűnő jellemvonás említésére vállalkozhatunk is, sokfelől lehet közelíteni. A Magyar Népköztársaság fővárosa — s ez jogos nemzeti büszkeségünk egyik forrása — Európa legszebb városai'között áll. Fekvése, látképe, hidjai, középületei, régi és új városnegyedei, a mindennapi élete, az utcák, terek, áruházak, üzletek, eszpresszók és szórakozóhelyek színes forgataga — szemnek, szívnek kedves, szép és kellemes. Üzemei, kulturális és szociális intézményei, megújuló közlekedési hálózata, közüzemei, a városi élet sokféle berendezése szolgálja a lakosságot. S ami a legfontosabb ebben a kulturált, jó értelemben elegáns városban: a gyors növekedés folyamatában eltűnt, vagy eltűnőben van az első hetvenöt évre oly bántóan jellemző kontraszt, nyomor és bőség, gondtalan jólét és elembertelenítő éhség riasztó ellentéte. Az, ami miatt a múltban a jóérzésű ember a szépet is csak fenntartással ismerhette el, és soha el nem fogadhatta tiltakozás nélkül a veszendő ország fölé magasodó uraiban, polgáraiban élősdi Budapest pompáját. A mi fényeinkre a vidék, az ország is fényüzenetekkel válaszol. Nincs olyan jelentős városunk, amely az elmúlt tíz-tizenöt évben ne került volna az urbanizálódás megújító áramába, amely ne mutathatna fel új városközpontot vagy lakótelepet. Az élet külsőségei, az öltözködés, a társasági és pihenési szokások, a művelődés és a szórakozás lehetőségei ugyancsak gyorsuló ütemben közelítik Budapestet és a vidékett Ma tehát a budapesti lakos jó lelkiismerettel, zavartalanul élvezheti városát. Nem az ország terhére, kárára épül itt az új. Nem fizet érte senki a kenyerével, az egészségével, megtépázott jogaival. Budapest az országé. Amint Kádár János elvtárs éppen a Budapest főszerkesztőjével folytatott beszélgetésben mondotta: „...az ország lakosságának egyötöde él Budapesten, de nem ötöde, hanem az ország lakosságának egynegyede dolgozik — és egyben vásárol — naponta Budapesten. Itt van az egész ország ügyeivel foglalkozó központi intézmények sora. A budapesti egészségügyi intézmények látják el rendszeresen az ország lakosságának több mint egynegyedét. A budapesti főiskolákon tanul az ország diákjainak közel egyharmada. Budapest közlekedése, útjai, hidjai, nemcsak a főváros szükségletére vannak, hanem az ország közlekedésének, áru- és személyforgalmának legfontosabb kiszolgálói egyidejűleg." A főváros két vonatkozásban is közvetlenül érdekelt a falvak, a kisvárosok, a me-3