Budapest, 1973. (11. évfolyam)

11. szám november - A borítón: Czeizing Lajos felvétele

polgári negyedek árnyékában, a munkáskerületekben, a nagyváros nyomortanyáin, zsúfolt bérházak egészségtelen szobáiban, konyháiban, a kifőzdék és a kocsmák asztalai körül a proletár- és félproletár-világ komor foltjai jelezték: Budapest kétarcú, két lelkű város. Szépsége, pompája mögött pusztít a szegénység, az elnyomó hatalom alatt pedig szervezi magát az alacsony munkabérre, a hosszú munkaidőre, a nagy család örömét elmérgező ínségre, a munkanélküliségre, a betegségre, a hazátlanná bélyegző úri megvetésre ereje összefogásával válaszoló proletariátus. Amunkások és barátaik— a baloldali értelmiségiek — ellen vívott harcában találta ki az úri rend a velejéig hazug jelszót, amely Budapestet bűnös városnak, a forradalmi indulatát izmosodó szervezeteiben edző-fegyelmező munkásságot hazátlan bitangnak becsmérelte. Megpróbálta szembeállítani, egymás ellen kijátszani a fővárost és a vidéket, a parasztságot és a főváros munkásait, progresszív értelmiségét. Utóbbiakat a magyartalanság, a nemzeti gondolat és érdek elárulásának vádjával igyekezett kompromittálni. Holott a mozgalomban felnövő munkások, az ország dolgozó népének emberibb életéhez, anyagi és szellemi emelkedéséhez utat kereső proletárok voltak az igazi hazafiak. ők képviselték már azt, ami a magyarságban a legjobb: a megújulásra, az idővel lépést tartó változásokra nyitott elmét és akaratot. Az ő munkájuk teremtett itt mindent, az ő elszántságuknak köszönhető, hogy fővárosunk az elmúlt évszázad során mindig kiemelkedő szerepet játszott a nemzet haladásáért vívott küzdelemben. A magyar munkásosztály itt szerveződött vezető erővé, itt alakult a munkásosztály forradalmi élcsapata, a Kommunisták Magyarországi Pártja. Budapest és az ország útjának dicsőséges állomása volt 1918—19, a proletárdiktatúra győzelmének százharminchárom napja. Ez is példa volt rá, hogy az ország szíve, a nemzet öntudatának ébresztője, jobbra törő, újért vívó progresszív erőinek szervező központja — Budapest. A Tanácsköztársaság céljaiban és harcaiban szétválaszthatatlanul eggyé forrt a munkásosztály nemzetközisége és a haza dolgozó népének boldogulásáért vállalt küzdelem patriotizmusa, a munkások és szövetségeseik újfajta, szocialista hazafisága. Az ellenforradalom rágalmazó propagandája gátlástalanul hazudott. A nemzetvesztő úri rend, amely az antant fegyveres erejével állította vissza kíméletlen osztályuralmát, amely elárulta és népellenes háborúba taszította az országot, huszonöt éven át nemzeti elhivatottságával kérkedett, vak sovinizmusával uszított. Közben a hazafiatlanság vádját merészelte emelni a budapesti munkások, a magyar proletárok, agrárproletárok és az értelmiség legjobbjai ellen, akik pedig szerszámmal és fegyverrel egyaránt a leghívebben szolgálták az igazi hazát: a dolgozók Magyarországát. Nemcsak a házsorokat építették, hanem önmaguk új városi közösségeit, szervezeteit is. Budapest hatalmas kohó lett, amelyben sok égtáj és társadalmi réteg szülöttei forrtak össze sajátos fővárosi munkás társadalommá. Ez a társadalom, ezek az emberek állnak a század első évtizedében a magyar progresszió élére. A világháború válságából a forradalmak felé nyitnak utat, bebizonyítják, hogy tudnak kormányozni, a nemzet jövőjéért harcolni. Sokan és sokfélék voltak. Nagyüzemi robotosok és kisipari műhelyekben görnyedők, üzemmérnökök és bolti eladók, villamoskalauzok, rikkancsok, hordárok, pincérek, a nagyváros színgazdag plebejusrétegének serege, budapesti ötletességgel, rámenősséggel, a városi humor sajátos ízével, Angyalföld és Csepel munkásdalaival, Erzsébetváros, Józsefváros, Ferencváros hagyományaival. Vidám, az életet sorspróbák közepette is vállaló emberek, akik a Tanácsköztársaság leverése után sem roppantak össze. Tudtak tovább harcolni, győztes sztrájkcsatákat vívni. 1930. szeptember elsején százezredmagukkal tüntetni, a háborús években békét követelni. Az ellenforradalmi negyedszázad fővárosában is a munkások és szervezeteik, kommunisták, szociáldemokraták, baloldali értelmiségiek képviselték a nemzet igazi érdekeit. Nekik köszönhetjük, hogy a két világháború között, s főleg a népfrontért, a háború ellen, majd a békéért s a demokratikus újjászületésért vívott küzdelem Budapestet igazi, a nép szívében is vállalt fővárossá tette. Ami 1945 után történt, erre az alapra is épülhetett. 1944—45-ben a szovjet hadsereg katonái hozták a szabadságot. A magyar munkásosztály, a dolgozó nép pedig kedvezőre fordult nemzetközi helyzetben bizonyította: érett a jövőre, képes történelmi hivatásának teljesítésére. Tud is, akar is szembefordulni a múlttal, hogy szocialista útra léphessen. Az újjáépítés e nagy változás kezdete, sok mindent kifejező és harcban el is döntő nyitánya volt. Mindazok számára felejthetetlen élmény, akik kortársai, szemtanúi és részesei lehettek. Nem papíron, vagy szavakban, hanem a tettek mezején derült ki akkor: mit jelent az ország számára Budapest, mit jelent a főváros számára a munkásosztály. Az országépítésben, a hatalomért folyó harcban a fővárosi munkásság magával tudta ragadni a dolgozók minden rétegét. Tetteivel példázta hazaszeretetét, azt, hogy le lehet gyűrni a nehézségeket. Arra is jó emlékezni, hogy a bajban voltak önzetlen barátaink, akik segítették Budapest talpraállását. Szovjet katonák ellenséges tűzben szállították, rakodták a a főváros lakosságának küldött életmentő élelmiszert, szovjet tisztek segítettek szervezni a közigazgatást, a közbiztonságot, a közművek helyreállítását. Szovjet barátaink kezdeményezték a tetszhalálba dermedt Budapesten a demokratikus sajtó megindulását, a színházak, a mozik megnyitását, s mindenekelőtt persze a gyárakban a termelés megindítását, biztosítva a munka feltételeit, anyagot, szerszámot. 2