Budapest, 1973. (11. évfolyam)

10. szám október - Szalay György: A budapesti kávéházak III.

A Newyork tulajdonosa, Tarján Vilmos — maga is kitűnő újságíró — a kávéház társbérléséhez szükséges összeget kártyán nyerte. A fáma szerint az összeghez a legtöbbel Molnár Ferenc járult, aki amilyen kitűnő színpadi szerző volt, oly gyalázatosan rosszul kártyázott. Tarján Vilmos igen szívélyes viszonyban állt az írókkal és színészekkel, és sok kedves történet forgott róla közszájon. Említsünk meg £gyet Herczeg Géza nyomán: 1929-ben, amikor Tarján Vilmos az Egyesült Államokba utazott a Kossuth-szobor leleplezésére, a törzsvendégek táviratot küldtek utána. Tarján a táviratot az óceánon úszó Olympic gőzösön vette kézhez. A sürgöny ugyan a feladóknak nem kevesebb, mint 66 pengőjébe került — dehát a tréfa minden pénzt megér! A sürgöny szövege a következő volt: „Mály Gerő a töltött káposztát mert az adagot kicsinek találta épp visszaküldte stop Kérem sürgönyileg a választ mitévők legyünk stop Newyork kávéház igazgatósága." A Newyork kávéház valódi nagyüzem volt a maga nemében: 1926 körül 147 alkalmazottal dolgozott, és egy vasárnap éjjel kereken 4000 kávét szolgáltak fel. E két adat önmagában bizonyít. Az ismertebb irodalmi kávéházak közé számított a húszasharmincas években a Baross kávéház is. Leggyakoribb vendégei Babits Mihály, Szász Zoltán, Cholnoky Viktor, Márkus László, Kárpáthy Aurél voltak. Irodalmi irányzatai jobban megoszlottak, mint a Newyork írógárdájáé. Az írók belemerültek a maguk világába. Szinte észre sem vették azt a görcsös igyekezetet, melylyel a kávésok fogni igyekeztek a jobban fogyasztó polgárokat. A következőket olvassuk erről az általános krach előestéjén, 1929-ben a korabeli sajtóban: „Este a pincérek egy titkos helyiségben a pecsétes frakk fölé fehér kabátot húznak, és óriási tömeg abrosz alatt görnyedve némán megállnak a vendég asztala előtt. Várják, hogy befejezze már halhatatlan írásművét. Mert most jönnek a nyárspolgárok, az esti menüre kellőképp kiéhezve." A mindennapi biztos jövedelemmel rendelkező nyárspolgár és a csak bizonytalan honoráriumra számító, naponta rímet szülni kénytelen költő közti feszültséget idézi Fenyő László „őszi kávéház" című költeménye: „Szeretem ezt a jó semmit, ölelj magadba, anyás fészek melegedbe, útálom ezt a híg semmit, csak így, 40 csak ülni, kávéház, beteg öledbe, szeretem . . . ej, mit tudom én, mit is szeretek ... Körülöttem polgárok feketéznek, repül a szó, a nevetés csereg — én szenvedek csak: fonnyadt arccal és eszelősen egy vers felett." Hiába lett mellőzöttebb személy a kávéházban az író, és hiába igyekeztek a tulajdonosok a pénzes vendégek kedvét keresni. Mindez nem segített. Az 1925-ben kezdődő kávéházi konjunktúra rövid életűnek bizonyult. Az állam és a főváros a szórakozási intézmények hallatlan kizsigerelésével próbálta megürült kasszáját feltölteni. A régi fogyasztási és világítási adó mellé egész sereg más adó — forgalmi adó, luxusadó, pezsgőadó, fényűzési adó, italmérési, zenélési adó, járdapótlék-illeték stb. — járult. Az újabb terheket a kávés vagy áthárította a vendégre, és akkor vendégköre még jobban összeszűkült, vagy magára vállalta a roppant rezsit, és akkor tisztességben meg nem őszülve, Duna, méreg, liftakna vagy pisztoly tett pontot az ügyre; külön jutalomként egy érdekfeszítő tudósítással a tragédiáról. 1929-ben a fővárosi kávéházak bevétele 25 millió pengő volt, 1930-ban már csak 19 millió; ez 25%-os csökkenést jelentett. Az adók átlagosan évi 15 — 16000 pengős új megterhelést jelentettek egy, a középüzemek sorába tartozó kávéháznak. S ha a kávéházak ennek ellenére a harmincas évek első felében még valamennyire helytálltak, az 1936-os év azt jelentette számukra, mint az 1929-es fekete péntek a New York-i tőzsdének. 1936-ban vezették be a százalékos rendszert, a minimális munkabért, a családvédelmi pótlékot, ugyanakkor felemelték a villany és a gáz árát. Elkésett szociális intézkedések — és állami adóprés. A kávés egyiket sem háríthatta át a közönségre. Ugyanakkor a kávéházak lebírhatatlan konkurrenciát kaptak. Elszaporodtak a büfék, az olcsó kifőzdék, tömegével nyíltak a sokkal kisebb rezsivel dolgozó eszpresszók. A fekete kávé győzött a tejes kávé fölött. Az embereknek is egyre kevesebb szabad idejük maradt, márpedig a kávéház a ráérő emberek paradicsoma volt. Mindemellett bekövetkezett egy olyan ízlésbeli változás is, mely a kávéházakra még egy további csapást mért. A ráérős, elüldögélő, keveset mozgó fővárosi ember, aki immár nemzedékek óta kényelmének és egyoldalú szellemi érdeklődésének Mekkáját a kávéházakban látta, a harmincas évek során felváltódott egy olyan nemzedékkel, mely a szabadtéri sportok, kirándulások, vadevezős túrák, a weekendek természet-adta örömeit többre becsülte a füstös kávéházak levegőjénél. Az élettempó is felgyorsult. A több órás tartózkodásra berendezett kávéház időszerűtlenné vált; tágas csarnokát kitűnően pótolta a két lépés előre - két lépés hátra - nagyságú eszpreszszó, melynek üzemeltetési költségei lényegesen alacsonyabbak voltak, és így jobban bírta az idők viszontagságait. Híres, régi kávéházak egész sora csukott be véglegesen. így a 150 éves Orczy, a gyapjúkereskedők, nyúlbőrkereskedők kávéháza. Itt adták el az ország összes nyulait. Egy alkalommal egyetlen ember megvette Kisázsia teljes birkabőrkészletét. Az izgalmas üzleti viták közben dehogyis vették észre Móricz Zsigmondot, aki feltűnés nélkül készíthette jegyzeteit erről a csupa-tűz és csupa-ráció emberfajtáról. Ezekben az években zárt be az Angol kávéház is, ahol szenvedélyes sakkcsaták folytak, a bennülő hangos és az ablakon benéző csendes kibicek figyelmétől kísérve. 1935-ben szűnt meg a Philadelphia, melyben a Centrálból önmagát kimaró Szabó Dezső talált otthonra. Ezt a kávéházat 1895-ben alapította egy Veres nevű ember. Á tulajdonos egyik barátja kivándorolt Amerikába, ahol eltűnt. Utoljára Philadelphiából üzent Veresnek, s ő kegyeletes emlékezésből adta kávéházának a Philadelphia nevet. A kávéházak között mégis akadt egy, amelyik a 30-as évek második felében virágzásnak indult : a Spolarich, a hírhedt szélsőjobboldali kávéház. A Horthyérában a jobboldali sajtó a „bűnös Budapesttel" egyszólamban szüntelenül fújta a bűnös kávéházak jelszavát. A Petőfiékkel nem rokonszenvező német ajkúak és német barátok, a polgárra, szemben ellenséges városházi ügyosztály után most a kurzus, majd a nyilasvilág lovagjai és tollnokai szidalmazták egyfolytában a kávéul házakat. A Spolarich azonban' ment volt ettől a megbélyegzéstől, hiszen ide a megbélyegzők jártak. Innen, úgy látszik, „nemzetibbnek" és konstruktívabbnak tűnt a kilátás. Itt verte el a dzsentri megmaradt vagyonát, a cigányzenészek eszeveszett hegedű hu-A Philadelphia kávéház