Budapest, 1973. (11. évfolyam)

10. szám október - Vértesy Miklós: A „pesti kényszerítő dologház”

Vértesy Miklós A „Pesti kényszerítő dologház" A dologház a fejlődő kapitalizmus intézménye volt. Alapfeladata a jogász Fekete Gyula 1891-ben írt meghatározása szerint „figyelmeztetés, munka és fegyelem segítségével az ott letartóztatott egyének erkölcsi megjavítása, vallásos érzelmük emelése és közveszélyes életmódjukba visszaeséstől való megóvása". Be nem vallott elsődleges célja azonban más: a nagyobb bűnöket el nem követő s így nem büntethető, de a társadalomra veszélyes vagy veszélyesnek minősített elemek elzárása, a koldulástól, csavargástól való elrettentése s ezáltal a közbiztonság növelése. Dologházak külföldön Németországban már a XVII. században felállították az első dologházakat; csavargókat, viszszaeső koldusokat, ledér nőket zártak ide. Helyileg és szervezetileg gyakran összekapcsolták a szegényházakkal és az őrültek házával. Angliában az 1834. évi szegénytörvény szorgalmazta létesítésüket, de keletkezésük itt is visszanyúlik a XVII. századba. Atmoszférájukról, a kialakított bánásmódról igaz, bár kissé eltúlzott képet kaphatunk Dickens Twist Olivérjéből és többi regényéből. Az angol szigeten úgynevezett „önkéntes" dologházakat is felállítottak, ahová az önerejükből megélni nem tudó, éhező szegényeket a saját kérésükre vették fel, nehogy lopásra, koldulásra kényszerüljenek. A dologház fogalma alatt azonban rendszerint nem ezt, hanem a „kényszerítő" dologházat értjük. Elméletileg ez utóbbinak is két fajtáját különböztetjük meg. Az egyik a szegények dologháza, ahová megelőző, preventív célzattal utalják be a züllésnek kitett, munkához-kenyérhez nem jutó embereket. A másik fajtájú intézetbe az elítélt bűnösök mellékbüntetésként kerültek. A dologházaknak ezt a két fajtáját a gyakorlatban majdnem mindig egybekapcsolták. A tervezéstől a megvalósításig Pest városát a XVIII. század végétől foglalkoztatta egy dologház megépítése; tervezésével már az 1796. március 22-én tariott tanácsülésen megbíztak két tanácsost. Az ügyet Bécsből is szorgalmazták. I. Ferenc a Rókuskórház 1798-as felavatásával akarta összekapcsolni a dologház megnyitását, de a kórházépítés a város anyagi forrásait teljesen kimerítette. A következő évben mégis kiválasztották erre a célra az ún. Zerge-házat a mai Bródy Sándor utcában. Kardelter Tamás kőmíves költségvetést is készített átalakítására, a szükséges 6539 forintot azonban nem tudták beilleszteni a kiadások közé. Ezért adakozásra szólították fel a tehetősebb polgárokat. Ily módon 1808-ra 16120 forint gyűlt össze; csakhogy ennek vásárlóértékét a devalváció nagyon lecsökkentette. A terv tehát hosszú ideig jámbor óhaj maradt. Csak 1817-ben, a Pesti Jótékony Nőegylet rendezett be székházában egy „kenyérkereső intézet"-nek nevezett önkéntes dologházat. Itt mindkét nembeli szegények felügyelet mellett dolgozhattak, rendes munkabérért, amelyből a hét végi elszámoláskor eltartásra napi 15 váltókrajcárt vontak le. Az 1830-as évek végén az egész országot aszály sújtotta. Sokan, akik elvesztették megélhetési lehetőségüket, Pestre vándoroltak, abban a hitben, hogy itt jobb körülményeket találnak. A város megtelt munkanélküli éhezőkkel, panaszkodó vagy erőszakoskodó koldusokkal és tolvajokkal. Az ellenük való védekezés a polgárokban felélesztette a dologház eszméjét. A tanács 1842. január 19-én hozott végzésével felállította „az ideiglenes kényszerítő dolgozó háznak létesítésén munkálkodó bizottság"-ot. Az elnökséggel Patachich József tanácsnokot bízták meg. E bonyolult elnevezésű, hattagú bizottság gyorsan és eredményesen tevékenykedett. Javaslatára a város sürgősen megvette a terézvárosi Fűzfa (ma Dohány) utcában az ún. Fűzfa-házat, és átalakítása után 1843. január 16-án itt nyitotta meg a dologházat. Azok, akik adományaikkal elősegítették az intézetnek és benne egy kápolnának a létesítését — tehát a „jótevők" — mind pesti polgárok voltak. Az egyetlen kivétel — mint Gyarmathy János írta 1845-ben — „herceg áldornagy Kopácsy József" volt, akinek szépen hangzó címe a hercegprímást, az esztergomi érseket jelentette. 34