Budapest, 1973. (11. évfolyam)

10. szám október - Bertalan János: A főváros demográfiai és munkaerő helyzete

terheket vállalnak, amelyekről gyakran egészen rövid időn belül kiderül, hogy igen jelentősen meghaladják teherbíró képességüket. De térjünk vissza a Csanády utca 25. szám alatti társasház modellproblémájára. A 27 lakástulajdonos közül összesen 6 a nem nyugdíjasok száma. 19 lakásban a tulajdonos, 6 lakásban bérlő, és a 2 állami tulajdonú lakásban is bérlő lakik. A 19 nyugdíjas tulajdonos között van olyan özvegy, aki 350—550 forint havi nyugdíjat kap. Nagyobb részük 800—1100 forint nyugdíja mellett valamilyen kereső foglalkozást folytat, vagy a rokonaitól kap segítséget. Olyan nyugdíjas tulajdonos, akinek saját nyugdíja a 3000 forintot meghaladja, mindössze 3 lakik a házban. E kép elég szomorú a költségek, a teherbíróképesség szempontjából. Viszonylag előnyös szerződéssel csak a távfűtési szolgáltatásba való bekapcsolódásért 300 ezer forintot kell fizetnie a háznak. Ehhez jön a bevezetés költsége, amely 600 ezer forint, összesen tehát — mire fűteni kezdenek — 1 millió a költség. Ebből az összegből az egyszobás garzon lakásra mintegy 12 ezer, az egyszoba komfortosra 25—27 ezer, a kétszobás, személyzetis, komfortos lakásra pedig 40—50 ezer forint jut. Súlyosbítja a helyzetet, hogy a 19 nyugdíjas az OTP-től mindenképpen rövidebb lejáratra kapja a hitelt, mint a fiatalok. A másik súlyosbító tényező, hogy a bérben levő lakások tulajdonosai közül három egyáltalán nem hajlandó a költségek vállalására, mondván, hogy neki nincs fedezete, a lakást idegen lakja, és a lakbértörvény szociálpolitikai ódiumát nem neki, hanem az államnak kell viselnie. A legsúlyosabb diszkrimináció, hogy a távfűtés költségeit az IKV lakások után kizárólag a tanács viseli, az öröklakók ilyen kedvezményt nem élveznek. A Fővárosi Távfűtő Vállalatnak a hálózatépítés költségeit valamilyen forrásból fedeznie kell. Ez tény. De ha az IKV lakások után a költséget a tanács viseli, semmiképpen sem helyes, nem méltányos, ha e terheket néhány száz idős, kisjövedelmű öröklakó vállára hárítják át. A levegőtisztasági program végrehajtása egyébként sem csak az öröklakók ügye. Annak hasznát minden erre kijelölt kerület, végső soron pedig egész Budapest élvezi. Olyan aránytalanság ez, ami feltétlen revízió után kiált. Gondoljunk arra, mi lenne, ha a MÁV minden fejlesztés költségét a leendő utasoktól, az Országos Vízügyi Hivatal pedig a vízhálózat vagy az árvíz elleni berendezések terheit előre behajtaná a városi, illetőleg a partmenti lakosságtól. (A Fővárosi Vízmű 100 évvel ezelőtt — és ez világszerte általános gyakorlat volt — kedvezményeket juttatott azoknak, akik a saját kutat üzemen kívül helyezve, vezetéki víz fogyasztására tértek át.) Semmi túlzás az összehasonlításban: a légtisztasági program nem néhány öröklakás ügye, hanem létfontosságú állami célkitűzés, és az államon kívül minden olyan település polgárainak is hozzá kell járulniuk, akik az érintett területen ennek előnyeit élvezik. A Távfűtő Vállalatnak pedig állami forrásból kell a fejlesztéshez szükséges eszközöket megkapnia. A bauxit-ügy az öröklakás-konfliktus következő pontja. A Csanády utcai modell 32 évvel ezelőtt épült. Az Építéstudományi Intézet (ÉTI) vizsgálatai 28 lakásból 16 lakásban találtak olyan korróziós szimptómákat, amelyekre — az ÉTI jelentése alapján — a tanács dúcolási, idővel pedig helyreállítási kötelezettséget írt vagy ír elő. A bauxitbeton sajátosságainak ismeretében logikusan feltehető, hogy a korróziós folyamat tovább folytatódik. A jelenleg sérült 16 lakás dúcolása, majd helyreállítása a mai árak szerint is minimum 2 millió forint. Ha a bauxitveszély tovább növekszik — ami szinte bizonyosra vehető — további költségekkel is számolni kell. A ház teljes víz- és szennyvíz vezetékrendszere 32 év alatt erősen elhasználódott, s már esztendőkkel ezelőtt ki kellett volna cserélni. Csakhogy ez 1—2 millió forintba kerülne. Ennek híján a lakók szinte havonta rendkívüli hozzájárulással toldozzák-foldozzák a korrodált vezetéket, a javítások összege a már felemelt közös költségen kívül lakásonként évi 3—4000 forint körül mozog. (Külön téma lenne az a garázdálkodás, amit egyes szerelő kisiparosok visznek véghez. Annyit kérnek, amennyi éppen eszükbe jut; a ház lakói kényszerűségből minden árat megfizetnek. Utána pedig a szennyvíz, ivóvíz pontosan úgy szivárog, mint a falak felfúrása előtt . . .) A háznak azonban nemcsak a víz- és szennyvíz vezetékrendszere ment tönkre. Teljesen korszerűtlen a gáz- és a villanyvezeték is. A háztartási gépek és a tv korszakában nemcsak az üzembiztonság, de a szolgáltatás folytonossága is a vezetékcsere mellett érvel. Kár lenne megvárni, amíg a baj sokkal súlyosabb, a közérdeket veszélyeztető arányokban jelentkezik. A csere költsége 2—3 millió forint lenne. Végül: a ház be van sorolva a sortatarozási programba. Ennek költsége, a szakemberek becslése szerint, további 1—2 millió forint. A felsorolt tennivalókból csak a távfűtés és a bauxit-program költsége 2 millió forint körül van. Ha a további munkálatok is sorra kerülnek, egy-két éven belül összesen 5—7 millió forint teher torlódik egymásra. A ház szociális struktúrájának ismeretében e feladatok állami támogatás és teherátvállalás nélkül megoldhatatlanok. Emellett szól a méltányosság és minden közgazdasági realitás is. A törlesztési ráta még a nagyobb keresetű vagy nyugdíjú lakástulajdonosokat is olyan mértékben sújtaná, amely már közgazdasági szempontból sem tartható. A lakástulajdonosok között olyan család vagy egyedül álló személy is van, akinek nyugdíját a havi törlesztési ráta felemészti. Az utóbbi 16—18 évben öröklakások, szövetkezeti és társasházi lakások tízezrei épülnek Budapesten és országszerte. Ha figyelembe vesszük, hogy e lakások tulajdonosainak döntő hányada 15—25 évi törlesztés rátáit viseli, arra is gondolnunk kell, hogy a törlesztési rátán felül minden karbantartási, felújítási teher fedezet nélkül jelentkezik nagyobbára kisebb keresetű fiatal családok háztartásában. (A XIII., Victor Hugo és a Hegedűs Gyula utca sarkán álló OTP-ház alig 7 évvel ezelőtt épült. Az ivóvíz fővezetékében szinte az első perctől napirenden vannak a kisebb-nagyobb hibák. Az eltelt idő során összevissza hegesztett fővezeték-csőnek egy 2—3 méter hosszú darabját nemrégiben ki is kellett cserélni.) Mindenképpen gondolni kell tehát arra, hogy a személyi tulajdonban levő OTP örökvagy szövetkezeti lakások és társasházak karbantartása tömegszükségletté válik! Állami szervezetet kell létesíteni ennek a munkának a lebonyolítására, mert mind szakmai, mind árvetési szempontból, de morális vonatkozásban is csak így oldható meg ez a jelentős műszaki, gazdasági és szervezési feladat. Ekkora volumenű munkára az országban ma sem maszek, sem szövetkezeti kapacitás nincs. Egyébként arra is célszerű gondolni, hogy állami javító szervezet nélkül minden javítási munka olyan utánjárást és annyi energiát emészt fel, amit a még nyugdíj előtti fiatalabb nemzedék is csak munkahelyi teljesítménye rovására tud produkálni! A mai szervezetlenség megszüntetése, a különféle garázda visszaélők megfékezése is csak egy állami szervezet életrehívásával oldható meg. Közhely, de úgy tűnik, szükséges hangsúlyozni, hogy a személyi tulajdonban levő lakás éppen olyan része a nemzeti vagyonnak, mint az állami tulajdon. Nem is szólva arról, hogy az idő előtt elhasználódó lakásvagyont akármilyen szektorból kell pótolni, az erőforrásokat von el egyéb nagy célok megvalósításától. Ez az egész öröklakás-helyzet feltétlenül orvoslást követel! Kormányzatunk, lakáspolitikai elgondolásainak megfelelően, igen jelentős kölcsönökkel segítette a személyi háztulajdon szerzését. A mi bérviszonyaink között a személyi lakástulajdon döntő hányada nem megtakarításból, hanem hosszú lejáratú kölcsönből épült és épül. Ennek következményeként, ha az éves törlesztésre a karbantartási és felújítási kölcsön törlesztésének terhe is rátorlódik, az egyén és a család igen nehéz létkörülmények közé kerülhet. Nem ellensúlyozza ezt az sem, hogy közben az ingatlan forgalmi értéke jelentékenyen emelkedik. A részleteket ma kell fizetni, az ingatlan értékemelkedése a tulajdonos számára csak fikció. Az emberek döntő többsége különben sem spekulációból, hanem a családalapítás, az emberséges otthon megteremtése miatt épít, és vállalja az építéssel járó nagy terheket. Igen hasznos volna egy olyan vizsgálat, amely e kérdést a cikkünkben bemutatott modell tanulságai alapján tömegarányban és a következő évek várható viszonyaira vetítve tisztázná. Ismételten hangsúlyozom az egyik fő tennivalót: mielőbb meg kell teremteni azt az állami szervezetet, amely a következő évek során a személyi tulajdonban levő lakóházak tatarozását, felújítását ellenőrizhető, tisztességes állami árakon és szervezetten megoldja! Csak így szabadíthatjuk meg a piacot és a társadalmat egy zavarosban halászó, tisztességtelen, kontár siserahadtól, mely ma a lakóközösségeket fosztogatja — tisztelet néhány derék, rendes iparosnak, akiknek a száma viszont egyre gyérül. A Csanády utcai modellhez hasonló esetek kárvallottak pedig már most meg kell segíteni, mert az öröklakás tulajdonosok szorongatott helyzetükben mind többen azt fontolgatják, hogy lakásuk tulajdonjogát minden térítés nélkül a tanácsnak ajánlják fel. 29