Budapest, 1973. (11. évfolyam)

10. szám október - Bertalan János: A főváros demográfiai és munkaerő helyzete

FÓRUM Vincze Oszkár Több mint két évvel ezelőtt cikk jelent meg lapunkban azokról a visszás jelenségekről, amelyek a lakás személyi tulajdonából erednek. Ami hivatkozott írásunkban általánosságban helytálló következtetés volt, azóta tényekben, tapasztalatokban öltött testet. E tények ismerete újabb fontos következtetések levonására int bennünket. íme, egy konkrét példa. A XIII. kerületi Csanády utca 25. szám alatti társasház anyakönyvi adatai szerint 1941 nyarán, azaz 32 évvel ezelőtt született. Az építőipar anyagellátási viszonyai az idő tájt már a második világháború valamennyi piaci problémáját tükrözték. A kivitelező vállalkozó anyagilag-erkölcsileg egyaránt borotvaélen táncolva loholt az anyag után — az épületszerkezetekbe, vezetékekbe kényszerűen azt dolgozta be, amit éppen kapott. Akkor tájt jelent meg a hazai építőanyagpiacon az úgynevezett bauxit cement, amelynek műszaki tulajdonságait kellő megbízhatósággal még sehol sem ismerték. A véletlen határozta meg, hogy a bauxitbetont teherhordó szerkezetbe, vagy csak kevésbé •kényes elemekbe építették-e be. Ugyanígy véletlenek döntötték el, hogy napjainkban — tehát 25—35 esztendő múltán — a betonkorróziónak az adott épület milyen mértékben vált martalékává. Teljesen azonos véletlenek határozták meg abban az időben a beépített radiátorok, kazánok, csőszerelvények, felvonók, armatúrák minőségét is. Nem véletlen, hogy a fredál armatúrákat már 1945—46-ban, tehát alig 4—5 évi használat után, az acéllemez radiátortesteket — örökös meghibásodásuk miatt — szintén már 1946—47-ben ki kellett cserélni (miután állandó javításukra is súlyos összegeket kellett költeni). Az öröklakók tetemes hányada már 1956-ban is kis nyugdíjasokból, szerényebb keresetű aktív dolgozókból került ki. Erre való tekintettel az OTP viszonylag humánus törlesztési feltételeket szabott. A társasház legkisebb keresetű vagy nyugdíjas lakói 1972-ben estek túl a radiátorcsere törlesztésének terhén, amely (egy-két kivétellel) az egész ház lakóit — 10—15 évre elosztva — 360 ezer forinttal terhelte. Alig heverték ki azonban a radiátorcserére folyósított OTP kölcsön terhét, a tanács légtisztasági programjának végrehajtása nyomán esedékessé vált a ház széntüzelésű központi fűtő kazánjának kiselejtezése és a távfűtő hálózathoz való kényszerű csatlakoztatása. (A kazán elöregedése merő véletlenség folytán egybeesik a légtisztasági rendeletből eredő kötelezettségek teljesítésével.) A légtisztasági program kötelezettségei nélkül ez a társasház olyan fűtési technológiát választhatna, amely anyagi teljesítőképességének úgy-ahogy megfelel. Legkedvezőbb megoldásnak ma is a távfűtés kínálkoznék, ha a társasháztól nem követelnék a hálózatfejlesztéshez való borsos hozzájárulás költségeit. Kezdetben a távfűtéshez való hozzájárulás költségeit a tanács viselte, és a fogyasztót csak a bevezetés, a szerelés költségei terhelték. A hozzájárulási költséget kezdetben kalóriánként 0,50 forintban állapították meg. Ez az ominózus társasház esetében néhány évvel ezelőtt 150 ezer forint lett volna. Röviddel ezután a műszaki fejlesztési hozzájárulás kalóriánkénti költsége 1 forintra emelkedett, ma pedig 4,5 forint. A ház idejében, még 1 forintos bázison szerződött. Ha ma szerződne, a hozzájárulás már 1,35 millió forintra rúgna, amely összeghez hozzá kell számítani a tervezés, a kivitelezés költségeit, ami a vezetéképítés körülményeitől, a távolságtól és még számos helyi tényezőtől függően a Csanády utcai házra számítva, mintegy 600 ezer forint. Egy ilyen közepes társasház csatlakoztatása a távfűtéshez — ha ma szerződnének — már 2 millió forintba kerülne! Ez az összeg lehet sok, lehet kevés, de a lakástulajdonosok a terhet egyrészt nem bírják, másrészt ez a teher méltánytalan is, mert az IKV házban lakó, gyakran lényegesen nagyobb nyugdíjú vagy jövedelmű emberek mindezt egyetlen fillér terhelés nélkül — égi mannaként — kapják. Az ügy érdeméhez tartozik, hogy ezek az öröklakók lényegesen több adót fizetnek, mint az IKV lakók. Tény, hogy a légtisztítási program nagyon helyes és minden pesti lakosra igen üdvös, ám a végrehajtás költségmegosztásának ilyen diszkriminatív módja nemcsak méltánytalan, de — amint a későbbiekben láthatjuk — közgazdasági szempontból sem elfogadható. Aligha szorul bizonyításra, hogy a mai öröklakástulajdonosok zöme kizárólag bérből, nyugdíjból tartja fenn magát, akárcsak az IKV-lakások bérlői. Azt is meg kell említenünk, hogy tőkés viszonyok között az öröklakás-tulajdonos akár maga lakja a házát, akár bérbe adja, mindenképpen valamilyen jövedelmet, előnyt húz belőle. Ez a helyzet nálunk 1945 óta megváltozott. Az új lakásrendelet, a lakbérrendezés megjelenéséig az öröklakó — minden terhet számítva — több mint 300 százalékkal drágábban lakott, mint az IKV bérlő. (Jellemző a helyzet fonákságára, hogy ha valaki nem épít vagy nem vesz öröklakást, ellenben pénzét az OTP-ben lekötve kamatoztatja, az évi 5 százalék kamattal gyümölcsözik, melyet semmiféle adó nem terhel. Ha viszont ugyanebből öröklakást építtet, az állam válláról építési, fenntartási és tatarozási terhet vesz le: ezért további terhekkel sújtják.) E gyakorlat negatív közgazdasági hatása idáig csupán azért nem jelentkezett, mert a lakáshiány miatt lakásszerzésre tíz és százezreknek nincs más választásuk. Minden árat és egyéb terhes feltételt kényszerűen vállalnak, mert a civilizált emberi lét alapja a lakás, amiért minden áldozatra készek. Ám az említett diszkriminatív intézkedéseknek ma már helyenként ellenhatása is jelentkezik. így például a kisajátított és áruba bocsátott lakásokat ma már a városnak csak olyan pontján vásárolják meg, ahol a telek értéke magas, vagy ahol a telek értékének további dinamikus mozgása hamarosan várható. Az igazság kedvéért azt is meg kell állapítanunk, hogy a mai öröklakás-tulajdonos (vagy egyéb személyi tulajdonú ház lakója) gyakran úgy vált tulajdonossá, hogy mint bennlakó bérlő az államtól opció alapján az általában tőkéstől vagy éppen háborús bűnöstől kisajátított öröklakást kedvező törlesztési feltételek mellett megvásárolta. Az ilyen bennlakó vásárlási „kedve" általában úgy „érik" meg, hogy nem a lakás tulajdonjogát, hanem a zaklatásmentes életfeltételeket akarja a maga számára megteremteni. Hiszen a lakástörvény a lakót védi, és a tulajdonos csak akkor kap jogot a bérlemény felmondására, ha a benne lakó bérlőnek azonos értékű másik bérleményt juttat. Miután az ilyen per kimenetele eléggé bizonytalan, senki sem vállalja szívesen. Az emberek általában idegenkednek is a költözködés anyagi és érzelmi rázkódtatásaitól; tehát inkább olyan 28 A személyi tulajdonú lakások karbantartási gondjai