Budapest, 1973. (11. évfolyam)

10. szám október - HoffmannTamás: Centenáriumi népművészeti kiállítás a Nemzeti Galériában

Madaras tál, Mezőcsát, 1849. (Herman Ottó Múzeum, Miskolc) Kakasos tányér, Hódmezővásárhely (Móra Ferenc Múzeum, Szeged) zárkózzanak, vagy hasonlítsanak uraikhoz meddőnek bizonyul. Megszületett viszont az új népművészet és ez egyre inkább csak a parasztokra volt jellemző, a parasztokat pedig mennél kevesebb akadály gátolta igyekezetük megvalósításában, annál inkább elszigetelte viseletük, lakáskultúrájuk és építészetük, más szóval fogyasztási javaik a társadalom egyéb, valóban modernizálódó osztályaitól és rétegeitől. Természetes következménye volt mindez annak a prosperitásnak, amely meg-megújuló hullámokban hozta mozgásba a múlt századi magyar társadalmat, és ami idestova egy évszázaddal ezelőtt megteremtette az európai metropolist, Budapestet, másfelől — a vázolt okok következtében — tartósítani tudta a népművészet reneszánszát. Annak ellenére, hogy szigorú történelmi mértékkel mérve a kiállításon bemutatott népművészet kényszerpályán keletkezett és történelmi perspektíváiban eleve végesnek bizonyult, soha eddigelé nem tapasztalt méretekben biztosított teret az alkotó tehetségek művészi képességeinek kiteljesedésére. Az igények rendkívüli növekedése a XIX. század két-három emberöltőjében, azaz túlságosan rövid idő alatt nem tette lehetővé országosan egységes stíluskategóriák kialakulását; a fejlődés túlságosan rapid volta következtében úgyszólván járásonként más és más stíluskörzetek alakultak ki. Jóllehet, az ország egyes részeiben falvanként is különböző viselet keletkezett, s ezek elütöttek a korábbi századok népművészetének egységes stílushatásától, a helyzetből előnyök is származtak: a korlátozó normák viszonylagos hiánya elősegítette az alkotó képességeknek a korábbinál szabadabb kibontakozását. Letagadhatatlan az is, hogy ez az új népművészeti stílus elsősorban az ünnepi reprezentációra szánt javak divatját erősítette; emellett többé-kevésbé háborítatlan maradt a hétköznapok használati tárgyainak, a célszerűség és a szépség sajátos ötvözetében fogant eszközök tömegének szolidabb formavilága. Akiállítás darabjai mind a hétköznapok, mind a vasárnapok népművészetére szép számmal mutatnak példát; és talán nem csupán a múzeumokban őrzendő, történelmi tapasztalattá szelídült múlt képviselői, hanem — a kiállítás rendezőinek szándéka szerint — aktuális tanulsággal is szolgálnak. Bizonyítják az emberek alkotóképességét, azt az eredményes igyekezetet, aminek jegyében minden korban, minden körülmények között széppé, a tapasztaltnál harmonikusabbá merték és tudták alakítani magukteremtette környezetüket. Napjainkban, az ipari formatervezés világában, amit a nagyváros urbanizációja hívott életre, intő tanulság ez, történelmi példa: népünk alkotó tehetségének jobb megismerésére és értékeinek nagyobb megbecsülésére ösztönöz valamennyiünket. Hoffmann Tamás Juhász bőrtarisznyája, Somogy m. (Rippl Rónai Múzeum, Kaposvár) Kos alakú dudafej, Szeged (Móra Ferenc Múzeum, Szeged) JTm