Budapest, 1973. (11. évfolyam)

10. szám október - HoffmannTamás: Centenáriumi népművészeti kiállítás a Nemzeti Galériában

Asszonyarcú dudafejek, Szeged (Móra Ferenc Múzeum, Szeged) „Kiskun Madonna", ház oromzatra való Máriaszobor, Kiskunfélegyháza (Kiskun Múzeum, Kiskunfélegyháza) kapcsolódott Európa gazdasági, szociális és intellektuális vérkeringésébe, a prosperitás véget vetett évszázados mozdulatlanságának, társadalma medrévé vált a javak és nézetek nemzetközi áramlásának. Egy olyan országban azonban, ahol a középkori eredetű nagybirtok továbbra is megtartotta régi pozícióit, ahol a rendi kiváltság és a jobbágyi függés kötöttségei korlátozták (még a jobbágyfelszabadítást követő évtizedekben is!) a társadalom túlnyomó többségének anyagi és szociális perspektíváját, sajátos következményekkel járt az imént említett fordulat. Az arisztokrácia, valamint a létszámában, nemkülönben vagyonában a kelleténél lassabban gyarapodó polgárság mindennapi életének divatigényeiben (pl. építészetében, lakáskultúrájában, öltözködésében stb.) felzárkózott a nemzetközi élvonalhoz, és fogyasztójává vált a kontinentális divat legfrissebb termékeinek. Ezzel szemben a falvak és a mezővárosok jobbára paraszti népe — amennyiben ezt javuló anyagi helyzete megengedte — a konjunktúrákon szerzett jövedelmeit szinte kizárólag csak a saját csinosodására fordította. Ebbeni igyekezetét az a körülmény irányította, hogy bevételeit nem fordíthatta gazdaságának tökéletesítésére (pl. földet alig vásárolhatott, a termelést — gépek hiányában — nem modernizálhatta), tehát jobb híján ruházkodott, új bútorokkal rendezte be otthonát és gyakorta új házat is építtetett. Nagyon lényeges, hogy szinte majdnem minden esetben iparosokhoz folyamodott, azaz ingó javainak gyarapodását a mezővárosok és falvak kézműiparának teljesítményétől tette függővé. Ebben a kapcsolatban az volt a sajátos, hogy sem az ipar, sem a fogyasztó nem akart vagy nem tudott eltávolodni a korábbi nemzedékektől örökölt, immár hagyományos ízlésnormáktól. Azok a kisvárosi és falusi iparosok, akiknek növekvő tömegét éppen ez a prosperitás duzzasztotta, másfelől azok a parasztok, akik meggazdagodván új házakat építettek, új bútorokkal rendezték be lakásukat, vagy ami még gyakoribb volt, cifra viseleteket öltöttek magukra, valamennyien úgy viselkedtek, mint akiket szemmel láthatóan az a vágy sarkall, hogy végre eredményesen utánozzák az arisztokratákat (és a polgárokat), legalább látszatra azonosuljanak velük; ezáltal tudván leginkább demonstrálni — a számukra leginkább megszerezhetetlen — földhöz való tartozásukat. Ennek következtében a történelmi uralkodó osztályok anyagi kultúrájának utánzását célozza a lakóházak ez idő tájt meghonosodott építészeti divatja, bútorstílusa, a népviseletek ekkor tapasztalt valamennyi kortünete. Csakhogy a divat szabályainak rendhagyó módon hódol a nemeseket utánzó parasztok ízlése és tárgyi világa, mivel — egymáshoz mérten — fáziseltolódást mutat. Az előbb említett okok folytán tehát (minthogy az arisztokraták és a polgárok a nemzetközi divatáramlatokat fogták már fel) a parasztok és a kézműves iparosok igyekezete, hogy fel-A bárándi református egyház Debrecenben készült úrasztali kancsója, 1797. (Déri Múzeum, Debrecen) Szőrfonallal hímzett párnavég. Makó (Móra Ferenc Múzeum, Szeged) A legrégibb ismert magyarországi céhkancsó, Szombathely, 1690. (Savaria Múzeum, Szombathely)