Budapest, 1973. (11. évfolyam)
10. szám október - Vargha Balázs: Csanádi Imre falusi Budapestje
,,Hipermodern!" — Lesik kaján utódaink, mint a velocipédet, mint a krinolint. Fajankó? Tépelődő? Első budapesti meghurcoltatásának verseit 1941-re datálja. Persze csak belső meghurcoltatásra kell gondolni. Nem történt semmi kimutatható, elmondható sérelem. De annyira önmaga felé, önmaga ellen fordult a figyelme, hogy Pestet — a házait, a hidait, a népét — alig vette észre. A szoba télszagú barlangjából ki se bújva verselte meg reménytelen szerelmét, a tavaszt. Látatlanban. Tavasz, Tavasz, te szőkén csóvát vető verőfény, sóvárog rád a dőre, mint egy gyönyörű nőre. Akit el nem mer érni — (jobb róla nem beszélni!) Tavasz, Tavasz, te ékes, úgy fáj, hogy nevetséges. Ki kellene menni ebbe az imádott Tavaszba, fényt, lányt keresni. S mégis marad. Benn, egymaga, húszéves tépelődő. A vers korábbi cime még kötetben is: Fajankó. Csak később szelídült Tépelődő-vé, nem is első személyben szóló verssé. S ezen lehet lemérni, hogy az egykori öngyötrés milyen mélyen beleette magát a felnőtt költőbe. Az utcára kimerészkedve mit lát? önmagát látja. Egy kis ringyó szégyentelensége is az ő szégyenével azonosítódik, megcsúfolva a logikát: Bárki jöttment himpellér dögönyözi — hagyja; minden bunkó fickónak magát mutogatja. Én vagyok-e tán a jobb? placcon pőreségem . . . (Pőreség szégyene) Könnyű műfaj Első balsikerű ismerkedése csak olyan Bolond Istók-féle bekukkanás volt Pestre. Tíz évre rá, férfivá korosodva, Pesten megtelepedve még mindig pörben áll a várossal. De most már objektív a vádpont: a város az értékek rendjét feje tetejére fordítja. Nem a bölcseket, nem az alkotó mestereket dicsőíti. Bálványai, istenei: a futballsztár és a slágerszerző. A hírverés ellenállhatatlan masinái egyenesen az agyába préselik bele minden embernek, falusinak, városinak, hogy korunknak ők a hősei. Petőfi már elképzelt egy láb-emlékművet, a győri futás magyar nemeseinek, akiket az agg Kisfaludy Sándor szeretett volna utólag, végzetesen elkésve, heroizálni. Az ő iróniája cseng vissza Csanádi Imre epigrammájában, A nagy futballgyőzelmek idején. A szomszéd népek horizontján ragyogó obeliszk rémlik föl: Vélnek a hamvadozó égaljon fölmeredőben roppant lábat, arany fény koszorúzza körül. Ez Magyarország hát... — bólintanak áhitat-ülten, Hé, fejet is hordunk! — (Nem hiszik el, ne pofázz.) Hasonlóképpen dupla szenvedést okoz neki a könnyűzene, ami elől se Pesten, se falun nincs menekvés. Fejünk tetején — lüty löty löty, zongora pöntyög — tity töty töty, veri egy vehemens vénasszony, gavallér, úrilány topog rá szaporán, nyög bele, reng bele a plafon — tity toty toty. Kivágják a rezet — lüty löty löty, szavatolt élvezet — tity töty töty. Csak azon remegek, megvallom; valakit megölök, pokolra kerülök, s még a pokolban is ezt hallom: luty loty loty tity toty toty. Ennél a házibuli-muzsikánál is gonoszabb, riadalmasabb ,,a tízezerforintos községi hangszóró", amely a falusi tudat átformálására hivatott. A főváros hangja. Khö khö khrrr khr — ellágyultabb pillanatokban, mikor a közlendőkből végképp kifogyott, tartja tisztének finomabb kultúrára kapatni a rétegezett paraszti társadalmat: recsegésből — korgásból — vartyogásból kibontakozik szűzi élvetegen, boltívben, az elmaradottság bástyái fölé a vastüdővel harsogó melódia — ekként: szépaszszonyok a csókművészek khá khr khr lépesmézet khá khr khr rhrr száz csitri lánnyal is fölér—fölérr Alkonyatkor, mikor elfogy a gépzene, ,,a civilizálatlan csöndben" meghallani végre a sárgarigót meg a cinkét. Arcát cserélő Ahogy Arany János a pesti vásárba járt ki, otthoni szagokat szippantani, úgy keresi meg Csanádi Imre is a nagyváros falusi pillanatait. S zavartalanabbul örvendezik nekik, mint ha ugyanezeket falun észlelné. Odahaza a még kisgyerek korából ismerős hangokon szólal meg az ,.éjszaka zenéje", szinte zavartalan tisztaságban. De neki többet ér egy gerle bukkaru-ja a pesti gesztenyefán, még ha kapukulcs nyikorgásával és trolibusz zümmjével keveredik is. Vagy talán éppen ezért kedves? Búgja-zúgja, velünk egy-magasban, most-eszmélő uccasor felett, hogy megvirradt, május van, tavasz van, egy tündöklés ablak, emelet. Kurr — kru! kurr — kru! — burukkolja lágyan. Kulcsot forgat, nyit ki a kapus. Földorombol, meleg muzsikával tovazúg az első trolibusz. Soká tartott, míg feloldódott végre az a görcsös ellenállás. Mikor aztán elkezdte végre Budapestet énekelni, egymásra tolultak a versek. Bár ő a nehezen megszólaló, el-elakadó költők sorába tartozik, titkos tartalékaiból időnként gazdag ajándékkal vendégeli meg olvasóit. ,.Arcát cserélő" — sokjelentésű verseim. Az évszakok váltakozásával cseréli arcát a város — ezt mondja első renden a vers. De bizalmasabb jelentést is sejtet: neki is cseréli arcát Pest, s ő is cseréli Pestnek. így leltek egymásra, ebben a didergetős, mogorva téli versben. Már a fényen átcsillan a dér. Gyönge nesszel pörög a levél, — mégis szívig hegedül e nesz, ahogy a lomb ritkul-tünedez. Ó, letarlott, satnya ligetek, proli-fácskák, pőrék, betegek, füstöt sínylők, fagyot remegők — fogynak lám az arany jóidők. Amit vetett, kegyes kölcsönét, irgalmatlan söpri be az év; mogorvára mézes mosolyát — megcseréli arcát a világ. Uccaseprő — körmére huhog, táncolnak az ujságárusok. Villamosok üvegeire pálmás dermed, Észak erdeje. Nem kötött szövetséget a nagyvárossal. csak éppen megenyhítette ridegségét a fagy. De kajánságát is felkeltette. Egy másik téli versében azon ámul, hogy a kényelmes, sima aszfaltot a kiadós hóesés — hipp-hopp — pusztai dűlőúttá varázsolja: Visszazuhan Pest szánalmas csudának, vad korokba, — látjátok feleim: kényes kocsik kaján múltban zihálnak, homokpuszták bakhátas dűlein. Rövid öröme ez a gyalogosnak. Mert napok se kellenek, csak órák, a hó-bakhátak latyakká ereszkednek, s akkor már a kényes kocsiké az út; azok csapják tele sárral a kajánkodónak nadrágját, kabátját. Ennek a strófának a stílusát, lejtését is érdemes szemügyre venni. A történelmi hangulatát. Nem is a Halotti Beszéd idézésére gondolok (azt vicclapírók is akármikor megtehetik), hanem a rejtettebb, ódon ritmusra, amelyet nemcsak így, ironikusan, hanem teljes zengésében is oly szépen meg tud szólaltatni, Bornemisza Péter századát idéző verseiben. Profán himnusz Keserves, de olykor mulatságos is látni-hallani-szagolni, hogy zatyulódik régmúlt, jelen és jövő abban a konglomerátumban, amit úgy szoktak nevezni a kritikusok: mai életünk. Igen, mai életünk. Dupla profanizálással: Szent Ambrus esti fohászának strófái, új tartalommal ékesítve: Nosza, dicsérjük az Urat, megint megadta reggelét, eget virit ránk, éjszakát gyarló szemünkön nem hagyott. Roló robajlik, csöng üveg, kinyit az állami tejes; magánfodrász tőkét kapar vendégén, öntve panaszát. Loholnak táskás kisfiúk, pihent asszonynép pörre gyújt, szőnyegen durrog poroló, kanári vijjog részegen. Négy sor kopár rács koszorúz szédítő udvar-négyszöget; satnya leándercsemeték zöld nyelvén koldul fényt a ház. Fényért remeg a vak levél, reményt habzsolnak sejtjeink. Nosza, dicsérjük az Urat, megint megadta reggelét. A piac, ez a régi, hálás téma alkalmat adott arra, hogy falusiasság és városiasság egységét — szintézisét? — rabelaisi bőséggel mutogassa. Antikmodern disztichonokban. Van sürgés-forgás, sustorgás, árad a sok nép, roncs asszonyságok, friss, faros Ancik, Icák; nejlonhálókkal, cipekednek nagy kosarakkal. Kínál jót szemnek-szájnak e trampli hodály: duzzad halmokban sárgálló paprika, habzöld nyári alma, pufók-bársonyos őszibarack; tarkabab, incselgő hagymák, új krumpli, gyalult tök; gyönge velőborsó, petrezselyem, karaláb; vad-buja gombaszagok, szegfű, vargánya, csiperke, dinnye-aróma igéz, kantalup és ananász; húsleves-illat, arany mámor villámlik a zeller éjszaka-lombjában; karfiol-agy dudorog ... „angyalom ezt vegye meg, ingyen viszi, rántani most jó!" agg hölgy fitymálgat, kis csepükontya rezeg; tróger happog: utat!; kocsi zúg, cammogva, rakottan, bódék uccasorán, ládika-tornyai közt — Kongva tehénkedik el delelő nap a puszta tetőkön — Kordul a nagy bendő: falni akar Budapest. 2/