Budapest, 1973. (11. évfolyam)

10. szám október - HoffmannTamás: Centenáriumi népművészeti kiállítás a Nemzeti Galériában

Spanyolozott tükrös, cifraszűrt viselő legény és leány alakjával, Vas megye. (Savaria Múzeum, Szombathely) „Czifra szűrök,tulipántos ládák' a Galériában Megyék népművészeti kiállítása a főváros egyesítésének 100. évfordulójára Ferenczy, Munkácsy, Benczúr alkotásainak nemzeti galériájában, az évszázados Budapest jubileumi rendezvényei sorában szokatlan, legalábbis a modern világvárosok fogalmához az első pillantásra aligha asszociálható témájú kiállítás nyitotta meg kapuit, melynek műtárgyait a nemzeti művészet múzeumában otthonra talált neves piktorok, szobrászok kortársai alkották. Az ugyancsak centenáris Néprajzi Múzeum rendezett kiállítást ezekben a termekben 43, az ország különböző városaiban működő múzeum népművészeti kollekciójából. Ezzel a megyék — pontosabban a megyei tanácsok múzeumai — köszöntötték Budapestet, a látogató közönségnek lehetővé téve, hogy a különböző városok múzeumaiban levő műkincsek színe-javát egyetlen reprezentatív kiállítás keretében tekintsék meg. A műtárgyak láttán méltónak és indokoltnak tűnik a kiállítás témájának párosítása fővárosunk jubileumához. A legtöbb népművészeti alkotás a XIX. századból való, zömük hozzávetőleg 80—120 éves. Úgy látszik, Magyarországnak az a történelmi sors jutott osztályrészül Európában, hogy a fejlődés szinte egyidőben biztosította számára a népművészét kivirágzását és a modern nagyváros létrejöttét. Legalábbis erről tanúskodnak a kiállításon látható műtárgyak; jóllehet közkeletű fogalmaink szerint az urbanizáció és a falusi eredetű népművészet történelmi feltételei merőben különböznek egymástól. Vasgyárak és gépezetek, bérkaszárnyák és miniszteriális középületek, acélhidak és gázvilágitású utcák, színházak és kávéházak teremtik meg a metropolis világát, kétkezi munkájukkal pedig azok a nem is oly rég még parasztként élt munkások, akiket a falu krízise és a jobb megélhetés reménye vonzott a városba. De éppen ők s kiváltképp őseik, meg a hátramaradottak — a falutól oly idegen történelmi teljesítményükkel egyidőben — alakítják olybá sorsukat és gondolatvilágukat, ami lehetővé teszi a népművészet paraszti reneszánszát. A ránk maradt tárgyi bizonyságok szerint a népművészet korántsem volt oly díszes, mintáktól ékes a korábbi századokban, mint amilyennek megismerhettük múlt századi felvirágzása nyomán. A parasztok, a falusi és mezővárosi iparosok szerszámai, használati eszközei célszerű, praktikus rendeltetésüknek megfelelő formájukkal és ehhez igazodó ízlésükkel tanúskodtak a feudalizmus népének magateremtette anyagi kultúrájáról, valamint alkotó készsége társadalmilag-történelmileg szabályozott voltáról, és arról a konzervativizmusról, amit az életszínvonal emelkedésének csigalassúsága, meg a társadalmi átrétegződésnek úgyszólván teljes hiánya egyaránt indokolni látszott. Az ipari forradalom előestéjén azonban megváltozik a helyzet. Ennek legfőbb oka alkalmasint az lehetett, hogy a XVIII —XIX. század fordulóján Magyarország végre teljes egészében be-Kezet rázó betyárok. A fenti tükrös hátoldala