Budapest, 1973. (11. évfolyam)

10. szám október - Vargha Balázs: Csanádi Imre falusi Budapestje

Csigó László felvétele Irodalmi városképek Vargha Balázs Csanádi Imre falusi Budapestje 20 A sorsdöntő nadrág Komisz teleim elégiája című versében vallja meg, hogy egy ócska nadrág szégyene csinált belőle költőt. Mégpedig így: Maga a világfájdalom. — Mindez pedig jócskán azért, mert nadrágja, kitérdelt, olcsó nadrágja bokáig sem ért. Az a fösvényen szabatott kacat formált idő előtt belőlem — hajaj — epedő poétát, különcöt, emberkerülőt. A múzsák, vagyis azok a fehérvári zárdisták—gimnazisták, akik közül múzsája nem akadt, összesúgtak, vihogtak a háta mögött. Legalábbis ő úgy hallotta. Mert tudta, látta, hogy ilyen fura nadrágot csak ő hord, tehát nevetségesnek kell lennie. De azt nem tudta, hogy nadrágját nem a fukarság szabta ilyen bokáig-sem-érőre, hanem a tájékozatlanság. Mert egy nemzedékkel korábban elegáns kamaszfiúkat járattak ilyen se-hosszú-se-rövid nadrágban. Egy nemzedékkel később viszont — vagyis most — a legszebb gimnazista lányok feszítenek olyan nadrágban, amilyenért őt ette a szégyen akkor. S eszi most is az egykori szégyen. Nem én túlzóm el ennek az emléknek a jelentőségét, ő maga növeszti sorsdöntővé, pályáját kijelölővé, jelképpé. Mert a kamaszkori gyötrelmek (,,csodabogár vagyok-e vagy embernek tekinthető normális lény"?) mulandók ugyan, de azért múlnak el, hogy helyet adjanak nehezebben feloldható, vagy soha fel nem oldható gyötrelmeknek. Olyanoknak, amelyeket nem korrigál egy divatos hosszúságú, élére vasalt pantalló. Nehéz kérdések. Verseskötetek kiadása után, a magyar költészet történetének és a népköltészetnek tudós átbúvárlása után, a világ mai lírájának alapos ismeretében is alig eldönthető kérdések. Mint például ez: modern költő vagyok-e, én, Csanádi Imre? Vagy: fél életemet Pesten leélvén, nem kacsintanak-e össze mögöttem még mindig: ,,A falusi poéta?" Itt rejlik a személyes lírai oka annak, hogy Csanádi Imre olyan makacsul exhumálja, exhumálná a 18. század végének kismester-költőit. Azokat, akiket a Pesten központosuló irodalmi kritika elevenen eltemetett annak idején. Mert a velük közös sírba dugott Csokonai, Fazekas, Berzsenyi mégis kikelt valahogy a koporsóból, de a többiek számára nem adatott meg mindeddig a feltámadás. Ha sikerül bebizonyítania, hogy 1780 és 1810 között maradandóbb, élőbb magyar költészet termett, mint a következő harminc évben, az almanachlíra korszakában, akkor az is kiderülhet, hogy ő sem gyógyíthatatlanul zámolyi költő, hanem modernebb, sőt pestibb, mint az ő költői ruhájánál divatosabbat hordó kollégák, kritikusok. így nézve lehet megfejteni olyan indulatos irodalompolitikai epigrammákat, mint például a Cafrangok sorsa: Megavul, ami ma gőggel fitogtatott ,,legújabb";divatokváltják a divatot.