Budapest, 1973. (11. évfolyam)

9. szám szeptember - Vargha Balázs: Illyés Gyula pesti hajszálgyökerei IV.

Tehát öt vagy hat perccel éjfél előtt halhatott meg, hétfőn, augusztus 4-én." Szabó Lőrinccel a romok közt Megírtam már itt, az irodalmi városképekben, hogy Szabó Lőrinc húsz évvel előbb végignézte képzeletben Pest ágyúzását, bombázását: Házak, paloták, palotasorok, szépek vagytok ti, de gonoszok, romokat látok, sújtó tüzeket, tornyaitokon az ítéletet. — (rta a Kalibán ban. Illyés nem szórt ilyen prófétai kénkőátkot a városra. De egy hasonlat erejéig ő is hallotta előre az ostromot. Sasad, Farkasrét. . . réten farkasok, a légben régen nincsenek sasok. Cinkék, rigók, más jámbor madarak keringenek a közel ég alatt. A földön meg, mint földből nőtt kezek, törpe barackfák nyújtják föl gyümölcsüket. Itt élek, kelve amikor a nap. Nem sajnálom a villamos-utat; a völgyekbe, a tejes mélybe le úgy merülök, mint tenger mélyibe s mikor a munka este kibocsát, a csillagokból szívná meg mellem magát. Mint ostromló had lövedékei, pufog a lejtőn egy-egy gépkocsi. Ha irányt vált a felszél, éjszaka gyors dagályával a város zaja kertünkig ér. A legtökéletesebb költői szóképet is közös emberi gyarlóságunk szüli, érzékszerveink csalfasága, csalódása. De az az ártatlan autópufogás nemcsak ezen az okon militarizálódott. Messzebbről igazi ágyúk is beledördültek. Akkor, 1937-ben: a spanyol forradalmárokéi . .. A vers is, amelybe ez az ágyúdörgés beleszólt, hánykolódik. Farkasréti idill re farkasmorgással felel. Vadulok — nem mint parlagon a föld, de mint akit rég útra égi cél jelölt. A kötet, amelyben ez a vers először megjelent, rejtélyesen prófétált a címével: Rend a romokban. A külön-külön így megjósolt romokat együtt lábolták végig Szabó Lőrinccel: ,, Pesten még eldörrent egy-egy időzített bomba s a hidakon, utcákon még veszélyes volt a járás, amikor soványan, meggyötörten fölgyalogolt a Pasarétről hozzánk a Szemlőhegyre, s rávett, hogy induljunk azonnal át Pestre, a Ráday utcába. Nagy vargabetűvel kellett mennünk egy hosszú délelőttön át, mert híd csak a legdélibb volt még nyitva. Porban, tankroncsaiékok közt botorkáltunk, utcára dőlt házak változatos hegységein, különféle munkára-kénytetések veszedelmei között. Átkozta keménysn az utat, s hogy rákényszerült. A későbbi Huszonhatodik év hősnőjét kellett fölkutatnia... — ,Olyan sürgős?' — kérdeztem. Tekintetéből a fájdalom felelt, hogy a segítségadás kötelezettsége hajtja, az a fajta hűség, amely százfelé tépi a szivet." Ellenképe ennek a romszemlének egy Illyés Gyula mint „idegenvezető" Clara Malraux, Véronique Charaire, Jean Follain és Georges Charaire társaságában a pesti utcán (Csigó László reprodukciója) másik, régi, hosszú gyaloglás. Barátságuk első napja. Dátum nélkül. „Aznap, amikor összeismerkedtünk, úgy jöttünk Szabó Lőrinccel, úgy gyalogoltunk végig a városon a Rákóczi úttól a Kékgolyó utcáig, hogy közben a faluhelyt zsinórnak nevezett játék módjára rézpénzt dobáltunk magunk elé, versenyezve, hogy ki közelíti meg jobban a három lépésként kitűzött célt. Ilyen könnyűek voltunk; az egész várost végignevettük. Az életen — ahogy akkor természetesnek vettük volna — nem így mentünk végig." Idegenvezető Illyés idegenvezetői emlékei nevelőhatásúak lehetnek. Mátyás pince? Piroslajbis cigányzenészek? Ő más zenés pincét talált Tristan Tzarának. „Budapesti Néprajzi Múzeumunk szellemi életünknek melltágító dicsősége és arcpirító szégyene. Egy hajdani gimnázium épületében a kültelken szorong olyan anyaggal, hogy amikor Tristan Tzarát odakalauzoltam, paraszti siratóéneket hallani — Bartók mély megértése nyomán, mondhatnám az vezette Magyarországra —, reggeli jelentkezésünk után csak a záróra űzött ki bennünket a pincéből: a század eleji recsegő, már alig hallható fonográftekercsek homályos, rideg — Tzara szerint mesebeli — világából." Paul Morand-nak nehezebb volt eltalálni a szája ízét. Ő leült, s dolgozott. New Yorkról írt könyvet Budapesten. Hogy mozdította ki végül Paul Morand-t otthonos közönyéből? Nehezen, de sikerült. Előszóra Duna-partra szerette volna kicsábítani. De a vendég konokul elindult a Nagykörút felé. „Hirtelen mintha magam is idegenné váltam volna. Mintha akkor láttam volna először ezt az utcát. Be kell vallanom, végtelenül sivárnak találtam ... a Szahara lehet ilyen vigasztalanul kietlen ... Nem mertem elárulni, hogy ez „a város ütere", ez a mi nevezetes Grand Boulvard-unk, amelyet büszkeségünkben a párizsihoz szoktunk hasonlítgatni. Hirtelen egy szobor közeledett felénk. Valósággal megdöbbentem tőle. Gyorsan beszélni kezdtem, nehogy a nagy utazó észrevegye. Nem vette észre." (Ha nem tévedek, Rákosi Jenő szobra volt, a mai Bástya mozi előtti háromszögletű alig-téren.) „Valami kuriózumot akart látni, mégis. Bevittem egy Király utcai átjáróház udvarába ... Áthaladtunk vagy négyen-ötön is, és nem kellett magyaráznom, hogy hol járunk. A színes, eleven élet, ami az udvarokban alkudott, kalapált, énekelt, és csecsemőit ríkatta, mindent elmondott magáért." S végül mi indítja meg annyira a vendéget, hogy jegyzetfüzetét is elővegye? A turulmadár öngyilkosjelöltjei. Az ő mentségükre és a városéra pogány mítoszt rögtönöz Illyés. ,,— Van még ehhez hasonló csoda itt Pesten? — Nincs! — feleltem határozottan. És ez is itt egy ősrégi babona maradványa. Még a tatárok hagyták itt, ők hozták Ázsiából. De mi küzdünk ellene ... Nézze inkább a várost! — kiáltottam, szinte tiszteletlenül — gyönyörű, mi? — Admirable — felelte, és végre elmerengett a valóban oly gyönyörű látképen. A Tabánból harangszó hallatszott. A királyi váron üde zölden csillogott a patina. A Levéltár Lovagtornyába szerelt gyárkémény melankolikus füstszagot eresztett. Megdöbbentem; ő, szerencsére nem vette észre." ^C^ífrv 21