Budapest, 1973. (11. évfolyam)

9. szám szeptember - Vargha Balázs: Illyés Gyula pesti hajszálgyökerei IV.

Vargha Balázs Illyés Gyula pesti hajszálgyökerei IV. Az emlékező Veres Péter mértéktelen megfigyelő képességére mondta egyszer Illyés: „Ez az adatgyűjtő tehetség jóval sokoldalúbb, sokélűbb, jóval veszélyesebb, mint első pillanatra látszik. Van tekintete az emberekre is! Sőt!" Veszélyes, igen, de becses is a sokélű emlékezet. Illyés Gyuláé például, aki majdnem mindegyik irodalmi tanulmányát élesre exponált környezet- és helyzetleírással hitelesíti, akár húsz, akár ötven éves távlatból. A haszna felmérhetetlen ezeknek az emlékezéseknek. Mert minél hívebben teljesítik kötelességüket az egyelőre még késlekedő irodalomtörténészek, megalkotva a két háború közötti korszak szintézisét, annál elvontabb ábrája formálódik majd ki az erővonalaknak. „Azt vérrel-hússal ékesíteni ..." — ez a résztvevők, az írók, költők dolga. S ha e cikk egyik-másik olvasója folytatja gondolatban az idézetet a ,,Vojtiná"-ból, azt sem bánom. Akár én is folytatom: ,,Jer, jer költő, hazudva isteni ..." Mert Arany János is úgy gondolta, hogy a vers csak igazabb lesz attól a költői füllentéstől. Íróknak írókról szóló emlékezései is akkor jók, ha nem egyszerűen igazak, hanem szeretet és gyűlölet nemes indulatai színezik őket. Vagy akár torzítják. Illyés Gyula nem vállalná a precíz adatszolgáltató szerepét. Írói, tehát személyes oka van mindig, hogy pályatársairól megemlékezzen. Ezért megbecsülhetetlenek az adatai, emlékei, amelyeket közreaci. Már ma is, nekünk is, hát még a következő korok olvasóinak. A Phönix Az önmagát elégető és újjáteremtő mesebeli madár neve, ha ilyen módon írjuk, Illyés egykori kenyéradó gazdáját jelenti. A Phönix élet-, tűz- és balesetbiztosító társaságot. Mi volt itt a dolga a költőnek? ,,Munkám nem volt bonyolult; egy lírai költő közgazdasági téjkozottságát sem tette próbára. Hívatalnoktársaim úgynevezett OTI(vagy MABI-) lapjainak kitöltése, ezek lepecsételése s autogramommal való ellátása volt napi teendőm reggel 8-tól délután S-ig, havi százhúsz, majd százötven pengőért. E szelleminek alig nevezhető munka ellenére is örvendtem némi tekintélynek. Azonközben ugyanis a Nyugat munkatársa, majd segédszerkesztője is voltam, és megesett, hogy az ügynökök raja közt a legfelső emelet széles folyosóján maga Babits Mihály sietett tanárosan apró lépteivel kis szobám felé, s a hatalmas épületben, ahol a hivatali idő alatt annyi ember tevékenykedett, mint egy mezővárosban, akadt ember. . . aki hallott arról, mi az: Nyugat, ki az: Babits." Felpiszkálta kíváncsiságomat ez a csúfondáros és áhítatos leírás. Szerettem volna többet tudni erről a tiszteletreméltó intézetről. S meg is találtam Az Est 1936-os Hármaskönyvében a Vigadó téri Phőnixpalota képét. Ennek a háznak legfelső emeletén lépdelt hát sietősen Babits, mikor a segédszerkesztőjével beszélni akart. A reklámkép mellett jellemzést is olvastam a Társaságról; ilyen büszke mondatokkal: „A garanciális alapok összege 561 667 995 pengő, amely 169 magashozamú ingatlanban, továbbá főleg jelzálogkölcsönökben van elhelyezve... Az intézet kötvényei megtámadhatatlanok." Különösebb ügybuzgalmat nem kívántak itt Illyéstől, sem odaadást a cég iránt. (Százhúszért.) Tiszteletben tartották azt a rögeszméjét, hogy nem az irodalomból akar élni. ,,Ez a tisztviselő-állapot lehetővé teszi, hogy anyagi létem ne műveim megjelenésétől vagy előadásától függjön"— írja. S bizonyára kellemesebb volt ebbe a reneszánszra szabott palotába járnia naponként, mint például a konkurrens biztosítónak, az Ankernek a székházába, amelyről azt írta akkoriban ingerülten: ,, . .. a sarkon egy asszir-babiloni stílben épült kolosszus gyakorolt állandó merényletet az ártatlanul kalandozó tekintetek ellen." Reviczky utca és Siesta szanatórium Talán nem vonom fejemre Illyés Gyula neheztelését azzal, hogy picit kételkedem a szavában. Csak éppen annyira, hogy az a rögeszmésnek nevezett idegenkedés, őrizkedés az irodalmi világtól, nem volt ilyen egyértelmű érzés. Vegyült bele várakozás, talán vágyakozás is. (De hiszen jobban tudja ő nálam a lélektani leckét érzéseink összetettségéről.) Az írás maga, még hajót ír is valaki, nem kötelez irodalmi kapcsolatokra. De a publikálás igen. A Nyugat szerkesztői 1928-ban is éppen olyan szenvedélyesen kutattak új tehetségek után, mint az első évek hőskorában. S Illyést is szólították. ,.Abban az időben nem akartam irodalmi körökkel érintkezni. De Babits József Attilával — aki feljárt hozzájuk — üzent, hogy szeretne velem megismerkedni. Babitshoz József Attila vitt el. Jól emlékszem: a Reviczky utca és az Esterházy utca sarkán adtunk egymásnak találkozót, ott volt Erdélyi József is, együtt mentünk Babitshoz." (A nagyon fiatal olvasók kedvéért: az egykori Esterházy utca ma három nevet visel: Puskinét, Pollack Mihályét és Dienes Lászlóét. Ide a legdélibb szakasza, a mai Dienes László utca értendő.) Illyés még tartozik annak felidézésével, hogy is folyt le ez az első találkozása Babitscsal. Az utolsót, a Siesta szanatóriumit még akkor, 1941-ben leírta. Meghökkentő ismétlődése a helyzeteknek: ide is József Attila kísérte el. A négy év óta halott. ,,Bementem a kertkapun, az elágazó fehér ösvényeken öntudatlanul arra az épület felé tettem egy lépést, amerre utolsó pesti napján József Attilához mentem. Körös-körül minden ablak sötét volt. Sötétben botladoztam a belső lépcsőkön is. Már elhaladtam az éjjeli kapus fülkéje előtt, amikor a kapus kijött. Este kimenet beszéltem vele. Valamit utánam szólt, nem értettem. Visszafordultam, de mielőtt szavát ismételte volna, megértettem, amit az előbb mondott: ,Exitált.' Nyelvem mégis eldadogta a megindított kérdést. — Meghalt. Most öt vagy tíz perce. Most mossák. Az elsötétítés miatt nehezen jutottam föl az emeletre. Ahol az oldalfolyosó a főfolyosótól elágazik, ott ült Babitsné és barátnője, a nagy falióra alatt levő asztalkánál. Sokáig nem szóltunk egymáshoz. Később felpillantottam az árára, negyed egy múlt. 20