Budapest, 1973. (11. évfolyam)

8. szám augusztus - Irodalmi városképek Vargha Balázs: Illyés Gyula pesti hajszál-gyökerei III.

lelkes táborát ő vitte diadalra Pozsonyban, anélkül, hogy kimozdult volna Pestről. Hogyan? Tavaszi izgalmaival minden március engem e titok levetkeztetésére izgat." A történelem megismételhetetlenségének törvénye Petőfin is betelt. Lángoszlopból lefokozta bukott képviselőjelöltté. Neki tragikus volt ez a szerepcsere. A nézők többségének legjobb esetben is csak tragikomikus. Illyés Gyula azonban nem azoknak a szemével nézte Petőfi politikus-pályájának ezt a fordulását, akik akkor bekerültek az országgyűlésbe, öt ugyanúgy felháborította az otromba kortescsel sikere, mint magát Petőfit. Bárki más arra a következtetésre jutott volna: költő ne álljon fel a Múzeum lépcsőjére. Mert aztán jön a bukás. Illyés azonban történelmi parancsnak vette: a költő várja ki a pillanatot, s akkor igenis álljon oda. Azért „vetkőzteti" a titkot, hogy pontosan lássa: milyen is az a bizonyos pillanat. „Egy nemzet történelmének nagy eseményeit az utókor csillogó fénymázzal- vonja be, az emlékezetes nagy jeleneteket mintegy üveg alá teszi, akárcsak mi szeretteink fényképeit; elkerülhetetlen ez, néha szükséges is: nem csak a tiszteletet fejezi ki, de védi is a képet. Közelebbről szeretném látni a finomabb vonásokat, fel kell hát emelnem ezt a kegyelet-réteget; csillog; de vakít is. Mi volt Petőfi 48-ban, miért sikerült neki a csoda ? Azok közé a költők közé tartozik, akikkel legtöbbször csoportképeken találkozik az ember. Nézem a mellette álló alakokat, aztán szinte nagyítón át a hátteret a hagyományos kútágassal, cserénnyel, gubás juhásszal; a háttér látszik fontosabbnak." Csoportkép 1937-ből Itt aztán valódi illyési elemzés következik, az első március tizenötödike tömegeinek társadalmi összetételéről, a pesti vásárra gyűlt parasztok történelmi szerepéről. De minket most egy másik csoportkép érdekel. A felvétel időpontja: 1937. március 15-e, tehát egy évvel később, mint az előbb idézett naplójegyzet Petőfiről. A színhely: a Nemzeti Múzeum lépcsőjének kiugró oldalépítménye. Ha szemközt állunk az épülettel, akkor a bal oldalon, tehát ugyanott, ahol Petőfi áll a régi metszeten, kardosan, a márciusi fiatalok társaságában. 1937 márciusa. Olyan hamar elérkezett volna hát az a bizonyos pillanat? Nem, nem érkezett el. Ezt Illyés is keserűen érezte, ott fenn állva. Ironikus a beszámolója, annyira, hogy szinte önmagától is elhatárolja magát, nemcsak a bajtársi egyesületek sapkáitól és a nyilas karlendítőktől: „A tömeg megtöltötte a Múzeum előterét, sőt a vasrácson kívül, az utca járdáján is álltak néhányan. A hallgatóság nagy része diák volt, egységes kékbarna-zöld foltokban virítottak itt is, ott is a bajtársi egyesületek sipkái. Mikor a hangszóró a himnuszt harsogta, az Arany János-szobortól balra a tömegben vagy negyvenen-ötvenen jobbjukat feszesen előre, a levegőbe nyújtották s így tartották, amíg csak a dal véget nem ért. Mindezt jól láthattam, mert fent álltam a lépcsőt szegélyező keskeny kőfalon, mely föntről sokkal magasabb, mint ahogy lentről gondolná az ember; ott, ahonnan annak idején Petőfi szavalt és Vasvári szónokolt. Most értettem meg, hogy a régi metszeteken miért látni mögöttük vagy mellettük mindig egy-két embert; egymagukban a szűk, lapos kiugrón könynyen szédület, mélységiszony foghatta volna el őket. Ettől engem jobbról-balról egy-egy véletlenül mellém került rendőrtiszt óvott. ,A nép nevében' című aktuális vers sorait forgattam fejemben; a rendezőség azonban nem tudta idejekorán bejelenteni a verset, s így, örömömre, nem kellett elmondanom; a szerepléssel járó izgalom s viszolygás nélkül élvezhettem az ünnepélyt." Meg kell szakítanom itt az idézetet, hogy érdeme szerint csodáljam ezt a tökéletes fogalmazást. Mennyi minden „subintelligitur", rejtve beleértődik ezekbe a mondatokba. Véletlenül odakerült rendőrtisztek. A Petőfivers, amelyet csak magában mondogat, mint az egyszeri baka, aki vigyázzállásban mozgatta a lábaujját a bakancsban. A szerencse, hogy bár szereplőnek jelölték, sikerült visszaminősülnie megfigyelővé. Élvezővé! Mert hiszen azok ott, Arany szobrától balra, Petőfi versét is megtapsolták volna, abban a meggyőződésben, hogy ők most a nép nevében lendítik karjukat. „Ott a gyomorforgató magosban" eleget látott és hallott ahhoz, hogy Zilahy Új szellemifrontjának, az irodalmi és politikai élet aktuális látványosságának csődjét belássa. Pedig még az időjárás is Diákok 1848-ban és 1937-ben. Rendőrök 1848-ban és 1937-ben. A párhuzam mindenképpen paradox. „A készülő forradalmat akkor még nem egy szakasz gránátos, ahogy a kortársak állítják, hanem az a két-három rendőrkém is leszerelhette volna, aki ezúttal is bizonyára ott ődöngött a kávéház körül. Tulajdonképpen csak egy embert kellett volna elfogniuk, esetleg megkötözniük, esetleg leütniük; mert az védekezett is volna. Meghatva kell gondolnunk reá. A hatalomnak a rossz lelkiismeret ennyire inába szállatta a Zilahynak dolgozott: éppen mikor ő kiállt beszélni, megeredt az eső, kinyütak az esernyők, mint akkor, nyolcvankilenc évvel azelőtt. „Zilahy kemény szavait a hagyományos márciusi frázisokról épp oly lelkesült éljenzés fogadta, akár Féja csípős, habsburgellenes oldalvágásait, vagy Kovács Imre tudósításait a nép mai helyzetéről. „Földet!" Dörgő taps és éljenzés volt rá a válasz. „Reformot!" Jó egy percig tartott a helyeslés. „Azonnali telepítést, a parasztság és munkásság új felszabadulását!" A Múzeum csarnoka nem győzte öblögetni a tömeg csatlakozó kiáltásait. A nép fiait a kettős sorban és vigyázzban álló rendőrök képviselték, természetesen hallgatagon." Versben — mert úgy is megírta a Rend a romokban kötetben— az egykor Petőfi-tapodta fal már sziklává alakult át, az éljenzők pedig hánykolódó árrá: (Két március) bátorságot? Vagy az egész mozgolódást annak ítélték, aminek készült: egyszerű diáktüntetésnek, amelyhez hasonló azelőtt is, azután is nem egy volt, s amelyet valószínűleg el fog mosni az eső ? A mozgalom valóban csak diáktüntetésnek indult; egy vers lökte föl történelmi eseménnyé." Költő állt ott több is Illyés mellett. Vers is lett volna készenlétben: Petőfié. De forradalomnak szellője sem lebbent 1937-ben. Csak öt évre rá, a Petőfiszobornál. Az Új szellemi frontnak se híre se pora nem volt már akkor. Oda a Függetlenségi Front hívta a tüntetőket. Történelmi Emlékbizottság néven. Szikláról nézem kis népünk jövőjét. Reménytelen vagyok, — miért hazudnék ? Utolsó emelkedésünk az árban Óh, március, csak azért tornyosulsz már, hogy rólad még tisztábban és még messzebbre lássam, mi partjainkból az örvénybe szédült, a szennyes árban némán elpusztult már s pusztulni fog. Mert mi csak beszéltünk. 21