Budapest, 1973. (11. évfolyam)

6. szám június - Győri György: A Goldberger gyár történetéből

Légifelvétel a gyárról (1930 körül) Szemenyei Tivadar reprodukciója Győri György n Goldberger gyár történetéből (1784-1945) Nemcsak kockázatos, de határozottan merész vállalkozás volt a XVIII. században, Magyarországon, textilüzemet alapítani. Hiszen amikor Goldberger Ferenc aranyműves mester — az 1780-as években — megnyitotta kicsiny, óbudai kékfestő-műhelyét, Bécsben már hatvanadik évfordulóját ünnepelte két, „privilégizált" vászonfestő- és egy nagy kartonnyomógyár; s teljes kapacitással dolgozott a korán kifejlődött cseh textilipar is. Csupán Csehországból mintegy évi 500 000 vég kelmét szállítottak Magyarországra. ,,Csalfa kereskedés ..." De túl a jelentős verseny-kockázaton, az osztrák vámrendszer is erősen fojtogatta a magyar vállalkozásokat. Míg például az osztrák iparosoknak az Indiából hozott indigóért csupán 2,025, addig a magyar kékfestőknek 12,05 forint vámot kellett fizetniök. Nem csoda hát, hogy még azok az üzemek is sorra megbuktak, amelyeket maga az uralkodóház, vagy egy-egy főúr alapított hazánkban. A Sasvárott — Mária Terézia férje birtokán — 1750 táján létesített gyapotkelmegyár rövidesen bécsi tőzsérek kezére került. Az 1766-ban épített cseklészi kartongyárat négy esztendő múlva már mint „pangásba süllyedtet" említik; az a kelmefestőgyár pedig, amelyet Krisztina főhercegnő építtetett Mosonban 1776 körül, nemsokára „egy brünni gyárnok kezére jutott, de virágzatra nem emelkedhetett". 1781-ben maga II. József létesített egy — „40 gépellyel dolgozó" — selyemgyárat Óbudán; ám Robert Townson angol utazó 1790-ben már így ír a gyárról: „A római romokon kívül egyéb romok is vannak keletkezőben, egy selyemgyár romjai. . ." Hátráltatta a magyar ipar és kereskedelem fejlődését az a máig ható torz szemlélet is, amelyről Orczy Lőrinc így ír egyik versében: „Itt vagyon közöttünk a nagy vetekedés, Illik-e magyarhoz csalfa kereskedés, Mivel ebből jöhet erkölcs vetemedés, Mit mondasz, mire megy az illy vetélkedés?" Az iparosmesterségnek sem volt becsülete honunkban. A reformkor neves történetírója, Erdélyi János szomorúan konstatálja, hogy ,,.. . az egész művelt világon sehol sincs a művesi osztály olly nagy mértékű megvetésnek alávetve, mint honunkban . . . Még magok a kézművesek is fiaikat akármi más hivatásra nevelik inkább, mint a megvetett kézművességre . . ." Hogy Goldberger Ferenc aranyműves és a Csehországból szerződtetett két kékfestő mester mégis vállalták a verseny kockázatát, annak legalábbis két oka lehetett. Az egyik, hogy az óbudai zsidók ez idő tájt a Zichy-grófoknak fizették a kötelező „védelmi pénz"-t, s a Zichyektől kiváltságszámba menő jogokat élveztek. A másik, hogy Goldberger Ferenc nap mint nap tapasztalhatta a kékfestő-holmik kelendőségét. Szemfüles bolgár, görög, szerb és cincár kereskedők hozták a Felvidékről az olcsón összevásárolt, házi készítésű kelméket, hogy busás haszonnal adjanak túl rajtuk Óbuda-Pest-Buda piacain. Goldbergerék gyors és tartós sikerének az volt a titka, hogy egyrészt még a legnehezebb időkben is színtartó, valódi indigóval festettek; másrészt bátran alkalmazták a népi mintázó hagyományokat. Magyar kékfestő-hagyományok A kelmetarkázás első hazai formája az indiai bandhána eljárásra emlékeztető, „kavicsos mintázás" volt. Vékony bőrszíjakkal kavics darabokat kötöztek a festendő kelmébe, amelyen „csávázás" után szabálytalan, szép csillagalakok tűntek elő. A fejlettebb „módiinyomás", amit hollandok hoztak Indiából Európába, nálunk a XVIII. században terjedt el. A „módii" négyszög alakú, körtefából készült mintázólap, fogóval. A kifaragott „domborokat" festékpárnán színezték meg, így vitték át a mintát a textilanyagra. Ezzel az eljárással egy festőlegény már napi 180 méter gyolcsot tarkázhatott. 35