Budapest, 1973. (11. évfolyam)

6. szám június - Bogáti Péter: Csatornavizit

mondani ... Az újonnan bekapcsolandó terület vizeinek délre... való vitele csak a főváros elviselhetetlen pénzügyi megterhelése árán valósítható meg, és ezért keresztülvihetetlen." Ezt se ajánlatos a jövőre vetíteni, mert Reitter Ferenc példája óvatosságra int. Szerencsére, a szennyvíz tisztítható, még egy űrhajó viszonylag szűk biológiai körforgalmában is; nagyvárosi méretekben a technika úgyszintén számos lehetőséget kínál, ezekkel a szakemberek élnek is. S mert a méretek nagyok, a kihozatal nem csupán tiszta vízben tekintélyes — egyébben is. A leleményes emberi elme ugyanis még a salakban sem tűri a salakot. Gázosító berendezésben, a levegőtől elzárva rothasztják a szennyvíz kiszűrt iszapját, s a fejlődő metángázzal hajtják a motorokat, fűtik a kazánokat; ezekkel működnek a szivattyúk, a szűrőberendezések, a rothasztó tartályok s így tovább. Ülünk a kétmilliós űrhajóban, és isszuk a tiszta vizet. És még mindig nincs vége: ,,A Fővárosi Tanács V. B. illetékes szervei között történt megállapodás alapján kooperációs lehetőség volt a Fővárosi Talajerőgazdálkodási Vállalat telepünk melletti komposztüzemével is. A kirohasztott iszapot külön csővezetékben szállítottuk oda." Innen már csak egy sóhajtásnyi távolság, ahol az iszap kilép a középiskolás ismeretekkel is követhető biológiai körforgalomból. A Kőbányai Gyógyszerárugyárral kötött „szerződés szerint a Művek a kitermelt és már tárolt kirohasztott rácsszemét teljes mennyiségét a gyár rendelkezésére bocsátotta. A Gyógyszergyár az iszapot B 12 vitamin gyártásához használta fel . . ." Egy kis tabletta. Vitamin. Egészséget, és sok-sok valutát hoz. Valóban, pecunia non olet. A nyereség Tényleg: lehet-e konkrét anyagi hasznot kihorgászni, kiszűrni, kitermelni — a föld alatti folyókból? Ne hamarkodjuk el a választ. Hiszen például a Művek 110 nyilvános illemhelyet is üzemeltet — s hogy ez mennyire fontos tevékenység, azt azok tudják igazán értékelni, akik olykor műemlékek élményével vetekedő kincsként őrzik emlékezetükben egy-egy lelőhelyét e Rómában, Párizsban vagy Londonban sajnos ritkábban előforduló intézménynek. Igenám, de „az üzemeltetés erősen ráfizetéses ...", írja a könyv, amelynek komolyságáhoztermészetesen nem méltó ama néhány esztendő előtti ügyes szélhámos emlegetése, aki a kaján közvélemény derültségére tíz-, ha nem százezreket vágott zsebre e ráfizetéses vállalkozásból. Csak helyeselni lehet, hogy „a költségek csökkentésére és a lehető egyszerű ügyvitelre" törekszik; csupán szerényen, a perspektíva reményében említem meg, hogy a fentebb idézett turista-szorongásokat némileg ellensúlyozza a Westminster aluljárójának hipermodernul berendezett, műtő-tisztaságú illemhely kombinátja, amely minden részlegében teljesen ingyenes — még tányérka sincs... De méltatlanság lenne fennakadni egy Clochemerle-illatú részleten. Az egész Művek vonatkozásában, eleinte szó sem volt elérendő nyereségről. 1946-ban a még fiatal Csatornázási Művek is besorolt az önálló vagyonkezelésű városi üzemek közé, amely szolgáltatásaiért fizetséget kért, s ebből származó bevételének egy részét a tulajdonos városnak „Hozzájárulás a községi háztartáshoz" címmel befizette — akár maradt haszna, akár nem. „A gazdálkodásban pedig a közönség érdeke számított elsősorban, az eredményesség, nem annyira a nyereség." E tiszteletre méltó szemlélet az évek — az ötvenes évek — során oda módosult, hogy: „A felügyeleti hatóságok... gondosan ügyeltek arra, hogy a Csatornázási Művek ne jusson túl magas nyereséghez." A könyv ezt a megállapítását — és a rekonstrukcióban, fejlesztésben vele járó szomorú következményeit — érvekkel és táblázatokkal támasztja alá, s csupán azért nem részletezem én is, mert hiszen: „Nagy jelentőségű változást hozott ... az új gazdaságirányítási rend bevezetése", amely a vállalat ,,sajátos jellegét" is figyelemben részesítette: „Lehetőség nyílt a felújításokra .. . állami keret is támogatja a csatornázási létesítmények fejlesztését..." — stb. Most tehát már hoz hasznot a csatorna? Mindenesetre úgy tűnik, hogy több hasznot hoz, mint korábban, már csak azért is, mert a csatornahasználati díjakat a korábbiak kétszeresére emelték. De sem ez, sem az említett „melléküzemágak" nem fedezhetik a növekvő költségeket. Igaz, ezt nem is kívánja senki, az állam sem, a város sem; a szükséges dotációt a Művek a bevételtől függetlenül megkapja. A gazdálkodás lehet cél- és ésszerűbb, de ez mit sem változtat az alapelven, hogy a gazdálkodásban továbbra is a közönség érdeke számít elsősorban, az eredményes szolgálat és nem a nyereség. S ha így van, bátran elmondhatjuk, hogy a végzett munka nyereséggel jár. Az eredmény Megnyugtató, még akkor is, ha egy-egy felhőszakadás elönti az utakat: a víz lefolyik és a csatorna csendben, rendben tovább szolgál. Nem ennyire megnyugtató, ha az ellenkező oldalt szemléljük: az ember hihetetlenül növekvő mértékben szennyezi környezetét. Oly téma ez, amelyről elég sok szó esik, ezt nem kell itt részleteznem. Csak annyit belőle, amennyi ide tartozik: a Dunába naponta egy millió köbméter szennyvizet engedünk. Ebből megtisztítva ötvenezret, azaz öt százalékot. A múlt század második felében Fodor József egyetemi tanár, mérései és számításai alapján kijelentette, hogy ha a főváros csatornázását kiépítik, az nem okoz mérhető, jelentős változást a Duna vizének tisztaságában. Századunk negyvenes éveiben Maucha Rezső hidrobiológus megállapította, hogy másodpercenként ezer köbméteres vízhozam esetén a Dunába 15 köbméter szennyvíz vezethető be. Jelenleg 10—11 köbméternél tartunk. Csakhogy ezek a számítások a víz biológiai tisztítására és tisztulására érvényesek, magyarul, a hagyományos háztartási szennyvízzel számolnak. S ma már az sem a régi, hiszen a szintetikus mosó- és mosogatószerek épp oly nehezen bomlanak le, mint a sokszorosára növekedett ipari szennyvizek, amelyek között ráadásul sok a mérgező is; nem lehet a csatornát javítani, mert a gázokat se az ember, se a csatorna nem állja. Riasztó, vagy derűs hangulatot könnyű kelteni, elég hozzá néhány hatásos jelző, fordulat. Maradjunk a tényéknél. „Vizsgálataink alapján mintegy 300 olyan üzemet tartunk nyilván, amelyek veszélyes anyagokat bocsátanak a közcsatornákba, ami gyakorlatilag annyit jelent, hogy ezekben a csatornákban semmiféle vizsgálatot, tisztítási, vagy javítási munkálatot nem lehet végezni. Az életveszély miatt több mint 100 km közcsatornát zároltnak kellett nyilvánítanunk. A jelenlegi vizsgálatok azt mutatják, hogy ... még további csatornaszakaszokat kell zárolni, es mintegy 250 km, azaz a törzscsatornahossz 18—20%-a vizsgáihatatlanná válik." Fölöttük még elmehetünk. Sőt, használhatjuk is őket. Meddig? A reménység A felismerésben van és a társadalmi önvédelemben. Vízvédelem, levegővédelem, mindenestül: környezetvédelem. Miért nem nevezzük embervédelemnek? Talán, mert ez is: belőlünk, tőlünk ered. A könyv legrokonszenvesebb fejezetei ezek az utolsók, a veszélyek és feladatok elsorolásai. Nem túlozzák egyiket sem, noha — még az ismert törvények, rendelkezések, törekvések tudatában is — több okuk van az aggodalomra, mint a bizakodásra. Emlékeztetnek arra a lehetőségre, hogy 20—25 éven belül a tiszta víz lesz a Föld legkeresettebb nyersanyaga, s mindjárt hozzáteszik: „ennélfogva a vízzel okszerűen kell gazdálkodni". Okszerűen — ennyi maradt. Kapaszkodjunk belé. Jó erősen. Az 1876 februári árvíz 34