Budapest, 1973. (11. évfolyam)

6. szám június - Bogáti Péter: Csatornavizit

Búvárok a csatornában Valahová mégis eltűnik A könyv nem beszél külön róla; számára ez természetes. Ő csupán elsorolja, hányféle szivattyúállomás és telep működik, hogyan ülepítik a szennyvizet, hogyan tisztítják, hogyan emelik a folyóba, és hogyan akadályozzák meg, hogy az egész visszazúduljon a nyakunkba. Statisztikákat és eljárásokat közöl, miközben mi teleengedjük a kádat, és leengedjük a mosogatóvizet. Nem érdekel bennünket, honnan jön és hová megy; csak az érdekel, ha nem jön, vagy ha nem távozik. És felháborodunk. Nem gondolunk az állapotokra, amelyekben nagyapáink is éltek, lélegeztek, ettek, ittak és — igen, azt is, ami az evés-ivás után következik. Szerencsénk, hogy nagyapáink gondoltak ránk; noha képzeletüket az eredmény olykor többszörösen lekörözte. Reitter Ferenc — ma csak egy utca neve, de neki köszönhetjük a többi között a Duna kedves és szilárd partfalait, lépcsőit — a múlt század hetvenes éveiben a csatornahálózat méretezését arra alapozta, hogy száz esztendő igényét kell majd kielégítenie. Az akkori 220 000 lélekszámot figyelembe véve, statisztikai adatok alapján úgy számította, hogy a főváros lakossága az 1970-es esztendőkre elérheti az 500 000 főt. A kommentár felesleges. Ezzel szemben: a budapesti talajvíznek sokhelyütt magas a szulfáttartalma, ami a betont is megtámadja, ha nem kifogástalan. A múlt században még csak nyílt munkaárokban építkeztek, és a talajvizet ékhornyonos fapallókkal zárták ki. E fapallókat a csatorna megépítése után nem húzták ki, hanem otthagyták a A központi ferencvárosi szivattyútelep Itm-ben Az Ördögárok befedése (Vasárnapi Úiság, 1874) A dél-pesti szennyvíztisztító telep kapcsolótermének vezérlő asztala (Lévai András reprodukciói) földben. Száz esztendővel később, javítás közben rájuk bukkantak: a fapallók ma is épek! Valóban, a laikus nem tud elég okos lenni. Olykor, mi tagadás, a szakember sem. „A tisztaság fél egészség" A szennyvizet, mint mondottam (pardon: mint olvastam), tisztítani kell, hogy védjék az élővizet, amelybe beleengedik. ,,A folyók szennyvízzel való terhelhetőségének határát — az angol előírás szerint — „hígftási érték" alapján szabályozták. A vízfolyásba bevezethető nyers szennyvíz mennyisége nem lehet nagyobb, mint a folyó átlagos hozamának ötszázad része; ha ennél több, a szennyvizet tisztítani kellett. Általános elv volt még az is, hogy a szennyvizet a város alatt kell a befogadóba bevezetni ..." Az utóbbi általános elv magától értetődőségében éppen olyan megnyugtató, mint az angol előírás, amely alighanem arra utal, hogy a vizek elszennyeződésével az Európában elsőnek iparosodó Angliának kellett számot vetnie. Persze, az előírás méltánylandó törekvése nem azonos eredményességével, különösen, ha a települések sűrűsödésével mind kétségesebbé válik a város alatt fogalma. Ami az egyiknek alvég, a következőnek már a kezdet, honnan a tiszta, a friss vizet meríti. No jó, a Vác és Dunaújváros — vagy már csak Százhalombatta? — között elterülő Budapest egyelőre a tűrési határokon belül esik. De önmagával azért már r.ehezen fér meg: ,,A Hungária és Róbert Károly körúton kívüli városrészek csatornázásával azután ennek az alapvető követelménynek teljesítéséről le kellett 33