Budapest, 1973. (11. évfolyam)

6. szám június - Bogáti Péter: Csatornavizit

Javítják az Ördögárkot Bogáti Péter Csatornavizit Pesc város 1847. évi csatornázási szabályrendeletének 125 éves évfordulójára Budapest csatornázása címmel monográfia jelent meg. A könyv szerzői: Garami Tibor. dr. Gőbel József és Párnay Zoltán; lektorálta: Ináncsi Imre és Szinessy Iván. Felelős kiadó: Egri István. Reminiszcenciák „1805-ben vagyunk. A császár Párizsban van ... Napóleon ajtaja előtt tolongtak a hősök . . . — Sire! — szólt a belügyminiszter Napóleonhoz. — Tegnap láttam birodalmának legbátrabb emberét! — Ki ez az ember? — kérdezte nyersen a császár. — Mit csinált? — Nagy dolgot művelt. Sire! — Mit? — Megjárta Párizs szennyvízcsatornáit!" Victor Hugo irodalmi halhatatlanságot ajándékozott Párizs csatornáinak. Talán minden város csatornáinak, hiszen a fenti sorait másodkézből idéztem: egy magyar könyvből, amely magyar csatornákról szól, s megjelent közel négyszáz oldalon, mélynyomásban, tele fényképekkel, táblázatokkal. Benne van minden, amit Budapest csatornázásáról tudni kell, sőt: alighanem minden, amit tudni lehet. Szépirodalmi idézet azonban csak ez az egy található a könyvben; feltehetőleg nem csupán azért, mert közkeletű, hanem azért is, mert a választék szűkös. Különösen, ha a magyar irodalomban keresünk a témába vágót. Jókaiban biztosan találnánk csatornát, mivel az ő hősei a jubileumi száz kötetben mindenhová eljutottak. Talán a századelő urbánus irodalmában is színhely a csatorna. Egyébként? A magyar irodalomban bőven található alagút, akna, barlang — a közcsatorna valahogyan kiszorult belőle. De ez aligha az irodalom hibája; történelmi örökség inkább. „Budapest jelenlegi csatornarendszerének kialakulását több évszázados küzdelmes múlt előzte meg" — ezzel kezdi a könyv is, s ebben nincs semmi irónia. 1870-ig épített csatorna, egy várbeli márványtöredéken kívül, alig maradt fenn. „A Duna-balparti csatornák közül a legrégebbi a XVIII. században épült Zsibárus és Kötő utcai csatorna, amely az Invalidus ház (mai központi Tanácsház) szennyvizeit vezette a Dunába. Ez a csatorna részben még ma is üzemel..." XVIII. század — sok ez, vagy kevés? Párizs alatt ekkor már labirintus húzódott, ajtóval az irodalomra. De ne legyünk szerénytelenek. Felütöm az Új Magyar Lexikont: ,,Az első mai értelemben csatornázott város a német Bunzlau volt (1559)." Nem is olyan nagy a lemaradás — a többihez képest. A szófejtő szótár szerint a szó első biztos előfordulása 1374-ből való: puteus vulgo chaturna dictus, s szerb-horvát eredetű; végső soron azonos a magyar nyelvbe más úton került ciszternával. A ciszternától a csatornáig azonban hosszú út vezet — s nem a nyelvészeten át. A téma elragad, lássuk, szerepel-e a csatorna közmondásainkban? O. Nagy Gábor népszerű gyűjteménye csak egyet idéz: „Esik, mintha csatornán öntenék" — mondja, s erről felrémlik két Petőfi-sor: „Végtére megnyílt a felhők csatornája, — S a tó vize sűrű buborékot hánya." Az Értelmező Szótár idézi is. Idézi persze, hivatalból, a csatorna szó számos értelmét, amelyeket felesleges lenne elismételnem, noha némelyik praktikus megvalósítását, mint olvastuk, „küzdelmes múlt" előzte meg ... Történelem De végtére is Pest városi tanácsának megküldetett a Helytartótanács határozata „Helyhatósági szabály a szabad királyi Pest város kebelében építendő földalatti csatornák iránt", amelyet 1847. aug. 3-án hagyott jóvá, és amely ugyanez év szept. 20-án, a 16751 sz. végzéssel lépett életbe. A határozat. Mert egységes terv szerinti csatornázás csak a század második felében kezdődött. Igaz, nem volt ajánlatos elsietni, hiszen a Fővárosi Közmunkák Tanácsa határozatában kimondta, hogy „e csatornázási munkálat milliókba fog kerülni, és az századok tartamára készül". Pályázatot írtak ki tehát, eredményeset, díjakat osztottak ki, tekintélyeseket, s azután végre megindulhatott nagy lendülettel — a harc, hogy melyiket valósítsák meg. A „küzdelmes múlt" szívósan kísértett... Azonban — ha e könyv gondosan összegyűjtött adatai nem bizonyítanák, akkor is — a talpunk (és tonnasúlyokat hordozó kerekeink) alatt minduntalan berogyadozó százesztendős csatornák emlékeztetnek rá, hogy a múlt végtére nem csak küzdött, hanem épített is. Európában nincs példa rá! — a Dunaparti városok lakossága 1800 és 1870 között 418%-kal nőtt. A járványok katasztrófával fenyegettek — és a kiegyezés beleegyezett, hogy Magyarországon kapitalizmus is legyen. A fővárosnak tiszta víz és levegő kellett; a csatornák szükségessége — az olvasó eljátszhat e szóval — kényszerítő erejűvé növekedett. Ámbár voltak esztendők, amikor a kapitalizmus böjtjeként a csatornaépítés szükségmunka lett: 1932-ben közel három millió pengővel 42 utcában építettek csatornát, s adtak kenyeret a nélkülözőknek — nehogy előjöjjenek a csatornákból ... Nyelvünk csodálatra méltó hajlékonysága sem tud megbirkózni azonban a pusztulásnak azokkal az adataival, amelyek a háborús károkat sorolják a könyvben. S ha eltüntették is őket, az ember nehezen tud szabadulni egy különös víziótól, bármely nagyvárosi közüzemre gondoljon is: egy óriást lát, amely szüntelenül növekszik, miközben szakadatlanul újratermeli önmagát! Tessék meggondolni (és ez távolról sem csupán a csatornázásra vonatkozik, hanem vízre, gázra, villanyra egyaránt): alig állították helyre a háborús károkat, megszületett Nagy-Budapest (1950. január 1.), és a fővárosi közműveknek a szó szoros értelmében nyakukba szakadtak a gyengén, vagy sehogyan sem ellátott peremvárosok, végetérni nem akaró, homokba vagy sárba fulladó, családi házakkal szegett utcáikkal... S ahol préri maradt netán, ott idővel új lakótelepek gyűrűje támadt, torony- és szalagházakkal. Az óriás új karokat és lábakat növesztett, s akkor azon vette észre magát, hogy beszakadt százesztendős melle, mert az alatt is bauxitbeton van, vagy agresszív talajvíz, vagy mérgező vegyszerek, vagy egyszerűen csak az öregség, az öregség, az öregség. 32