Budapest, 1973. (11. évfolyam)

4. szám április - Dr. Kun László-Krasovec Ferenc: A városi ember testkultúrája

FORUM Dr. Kun László—Krasovec Ferenc A városi ember testkultúrája A TESTNEVELÉSI ÉS SPORTTUDOMÁNYOK SZAKEMBEREI világszerte egyetértenek abban, hogy a városi életmód okozta egészségi károsodások megelőzésének és gyógyításának leghatékonyabb módja az egyén szervezetének tervszerű fizikai terhelése. E tekintetben központi szerep jut a testnevelés különféle formáinak: a sportnak, a kirándulásoknak és a mozgásos játékoknak. Nem kétséges, hogy a testkultúra megléte vagy hiánya nem csupán az egyes emberek, családok vagy munkahelyek, hanem fővárosunkhoz hasonló hatalmas metropolisok közérzetében is egyértelműen megmutatkozik. Nem véletlen, hogy társadalmi szerveink különféle fórumain és sajtónk hasábjain egyre gyakrabban szerepel az ilyen, s az ehhez hasonló kérdések egész sora, mint pl.: „a városi ember egészségvédelme", „az egyén és a környezet humánusabb kapcsolata a Belvárosban", vagy az „iskoláink tornaterem és uszoda ellátottsága a peremkerületekben" stb. Az üzemek, az oktatási intézmények és egészségügyi intézmények KISZ-vezetői türelmetlenül sürgetik az ifjúság fizikai aktivitása megoldásának konkrét lépéseit. A pedagógiai hivatásszeretetből, tudományos felismerésből, olykor az edzői gyakorlat tapasztalataiból leszűrt észrevételek közös sarkpontja a létesítményhiány és a hatékonyabb testkultúra anyagi feltételeiért síkraszálló társadalmi igény. A felemlített nézetek és megnyilvánulások kapcsán ejtsünk néhány szót a testedzés mindennapi szükségletté válásának szemléleti nehézségeiről. Rendkívül nehéz lenne megítélni, hogy nemzeti jövedelmünk és lehetőségeink arányában sok-e, vagy kevés a testkultúrára fordított öszszeg. Ám feltétlenül a problémák megkerülését jelentené, ha e dilemmától úgy kívánnánk megszabadulni, hogy testkultúránk „minőségi" illetve „közművelődésszintű" összetevői közül az egyiket a másik rovására fejlesztenénk. Való igaz, hogy nincs elég sportlétesítményünk; de ha mégannyi lenne is, mint amennyi hiányzik, házhoz azok sem jönnének. Hivatkozhatnánk a sportlétesítményekkel viszonylag jól ellátott Budapesti Műszaki Egyetem hallgatóinak példájára, akiknek elenyésző hányada űz rendszeres sporttevékenységet. Minden tetszőlegesen kiválasztott adatnál átfogóbb képet ad az a közelmúltban lezárult összefoglaló vizsgálat, amely a városi kereső népesség hétvégi életmódváltozásának alakulásával foglalkozott. Kutatók és publicisták egyértelműen azt a következtetést vonták le belőle, hogy „a dolgozók többsége nem arra használja fel megnövekedett szabadidejét, amire azt kormányzatunk szánta .. . A felszabadult munkaidő nem vált a magasabbszintű kulturális tevékenység időkeretévé." E sommás megállapítás igazát és a testkultúra területére vonatkozó illetékességét aligha szükséges ismételten aláhúzni. AZ ÖNMÜVELÉSI IGÉNY a testkultúra világában is csak a valóságos emberi viszonylatokban, a szükségletélmények felkeltésében formálódhat. Megszívlelendő és figyelemre méltó tény, hogy a népességet a testkultúrához közelebb hozni, a testedzést közigénnyé tenni sokkal ellentmondásosabb és bonyolultabb feladat, mint a kultúra vagy az önművelés egyéb területeibe (pl. színházlátogatás, szabadegyetem, nyelvtanulás) való bekapcsolódás megszervezése. Ma már a legtöbb munkahelyen besorolási értékrendet, fizetési különbséget jelent a nyelvi, a szakmai és a világnézeti téren elért fejlődés. A testkultúra elhanyagolásából fakadó szervi, neurotikus, közérzeti és anyagcsere panaszok viszont a legtöbb helyen csak a társalgási témahiányt töltik ki. Nem egy munkahelyen szinte sikknek számít ilyesmivel előhozakodni. Sokan nem hajlandók tudomásul venni, hogy a legmagasabb szintű együttélési formát jelentő városi élet előnyei — a fejlett közlekedési eszközök, a nehéz fizikai munka gépesítése — egyben szervezetünk természetes védettségétől fosztanak meg. Életritmusunkba tudatosan és a tudományos elveknek megfelelően be kellene terveznünk azt a szükségszerű mozgást, amelyet a vidéki élet gyermekkori játszóterei, barangolásai, a felnőtt kor mindennapi gyaloglása, kerékpározása és kerti munkája úgy adott ajándékba, hogy szinte nem is gondoltunk rá. Az urbanizáció, a meggyorsult életritmus, az életszínvonal emelkedése és az ezzel járó elkényelmesedés a világ egyetlen országában sem hozta magával a testkultúrával való fokozott foglalkozást, a testedzés iránti tömegérdeklődés fellendülését. Épp e folyamat nemzetközi vonatkozásainak történet-szociológiai figyelemmel kísérése alapján jutottunk arra a gondolatra, hogy megvizsgáljuk hazánk városi népességének sportolásra serkentő társadalmi motívumait. Egészen a századfordulóig viszszanyúló mintavételünk első lépéseként, a rendelkezésünkre álló különféle statisztikák, történeti és szociológiai források alapján, kialakítottuk vizsgálati módszerünket és elkészítettük kontrolitáblázatainkat. Az ezt követő konkrét felmérés során 1720 személytől kaptunk kérdőíves, 180-tól pedig interjús választ. (Á kérdőívekből 1540, az interjúkból 161 volt értékelhető.) A legfiatalabb megkérdezett 14, míg a legidősebb 78 éves volt. A megkérdezettek több mint 90%-a Budapesten, illetve városi jellegű településen lakott. E feldolgozás 2«?