Budapest, 1973. (11. évfolyam)

4. szám április - Pro Arte - Pro Urbe Ferencsik János, dr. Suhajda József, Szén László, Bakony Gáborné

PRO URBE Dr. Suhajda József A legtöbbször egy vagy két jól megtalált, jól odavilágító szó megteszi a maga hatását. Viszont nekem is elég egy mozdulat vagy egy szó ahhoz, hogy kitaláljam az ő kívánságukat. — Ilyesmire is sor kerül? — A zenekar nem alattvalóm. A zenekar: a partnerem. Ha van olyan viszony, amelyet „primus inter pares"-nek neveznek, akkor én igyekszem ilyen viszonyt kialakítani az együttes munkában. Természetesen, a világ is fejlődik, az emberek is fejlődnek, a zenekarok is (sőt még a karmesterek is). Számomra örvendetes dolog — ha egyáltalán szabad a magam fejlődéséről beszélni —, hogy az én fejlődésem két intézménnyel volt párhuzamos; ez a két intézmény az Operaház és az Állami Hangversenyzenekar. De még egy fontos állomást kell megemlítenem közben: a Rádiózenekart, amelynek mai, újjászervezett formájában én voltam az alapító karmestere. — Ha már az örökös, a folyamatos fejlődésnél tartunk: a könyvben Ön azt mondja, „most már mindig csak azt keresem, hogy hol vagyok üresjáraton." Beszélne erről egy kicsit bővebben? — Ezt tessék úgy érteni, hogy akár partitúrát olvasgatok, akár zongorázom, akár zenekari próbát tartok, ha rajtakapom magam azon, hogy az a muzsikálás (a partitúra-olvasás belső muzsikálás) tulajdonképpen nem mondott semmit, vagy észreveszem azt, hogy rutinból olvastam vagy játszottam át a művet, illetőleg annak valamelyik részét — következik a visszakozz. És újra megnézem, és újra elmuzsikálom ugyanazt önmagamban, és megpróbálom megtalálni részben a belső mondanivalót, részben az annak megfelelő kifejezést. (Később, amikor már búcsúzkodtunk, amikor már eltettem a jegyzetfüzetemet, fölengedett kissé professzoros szigora és megmutatta a könyvet, amely ott feküdt a zongorán: egy ógörög nyelvű Bibliát. A János passiót vezényli három nap múlva; s a Bibliában János evangéliuma megfelelő paszszusánál a könyvjelző. Ógörög nyelven olvassa? Igen. Ezen a reggelen is görög tanáránál kezdte a napot... Az interjú-könyvet egy Montaigne-idézettel zárta. Úgy hiszem, az az idézet ide is illik, az „üresjárat" kiirtásához is hozzásegíti: „Ahogy az életem egyre rövidebb lesz, mind mélyebbé és teljesebbé kell tennem azt.") — Hadd idézzem még vallomásaiból az Ön rendkívül bátor, tehát szép szavait:,, ... vannak embertársaim, én szeretem őket és ők szeretnek engem." Honnan ez a bátorság, ez a biztonság? — Azért mertem ezt a könyvben mondani, mert így van. Nem azt mondtam, hogy engem mindenki szeret, mert erről a legjobb tudomásom szerint szó sem lehet. De azt, hogy a zenekaroknak, általában a művészeknek, akikkel együtt dolgoztam és dolgozom, nagyrésze szeret, azt azzal tudom bizonyítani, hogy milyen szívesen muzsikálnak velem. Akinek van füle a muzsikáláshoz, az hallhatja ezt a szeretetet bármelyik hangversenyemen. Álszerénységet félretéve, azt is meg kell mondanom, hogy a külföldi zenekarok is mindig barátságosak voltak velem, mindig megtaláltuk az emberi és a zenei kontaktust, ami egy bizonyos bensőséges viszonyt biztosít karmester és zenekar között. Ha szabad még tovább nem-álszerénynek maradnom, akkor azt is megmondhatom, hogy a magyar közönség — szándékosan mondok magyart, mert többször járok vidékre is, de természetesen a budapestiek állanak a magyar közönség élén — olyan szeretettel fogad minden hangverseny elején, még mielőtt egy taktus elhangzott volna, hogy arról egyéb mondanivalóm nem lehet, mint hogy igen hálásan köszönöm. A hangsúlyból érzem e legutolsó pont súlyát; most rajtam a sor, hogy hálásan megköszönjem a beszélgetést. Élményem marad most már a róla olvasott könyv, meg ez az egy óra, amíg mondanivalóit jegyeztem — és később az a többórás János passió-próba, amelyet végighallgattam. És igenis hallani véltem a szeretetet, ahogy együtt muzsikáltak vele a zenekari tagok, a szólisták, a kórus (amely belépésekor meg is tapsolta). Hallottam azt is, ahogy egy figyelmeztető leállásnál így szólította meg a társaságot: „Kedveseim"... Es muzsikálásában — vagy ahogyan gondterhelt arcán feltűnt a mosoly a kórus csendes-áhítatos, máskor zengőn erőteljes belépésekor — hallani és látni véltem azt a kifejezhetetlen többletet, melyet ezúttal talán éppen János evangéliumából merített a karmester . . . Ez a többlet nyilvánvalóan mindig más és más forrásból táplálkozik. De mindig elmélyült munkából, szüntelen tanulásból, a mű iránti művészi alázatból. S ahogy mindez átszűrődik az ő utánozhatatlan egyéniségén: így-valahogy jöhet létre az a muzsikálás, amit egyszerűen Ferencsik János művészetének nevezünk. Kövendi Judit Önéletrajzában egy darabka magyar történelem sűrűsödik össze. Ennek megfelelően életének fordulatai is történelmi fordulatoknak köszönhetők. Suhajda József a VIII. kerületi Tanács elnöke. Szülei ötgyermekes Somogy megyei agrárproletárok voltak. A gazdasági világválság kirobbanásának évében, tizennégy éves korában többedmagával summásnak szerződik az urasághoz. A bér a szokásos: kevéske szalonna, kenyér, búza, cserébe a látástól-vakulásig végzett munkáért. Az uraság megszegi a szerződést, a summásgyerek felháborodva újságolja ezt az idősebb aratómunkásoknak. — Sztrájkoljatok — kapja a tanácsot. — Az micsoda? — kérdi. Őszintén kérdi, szüleitől nem hallotta ezt a szót, a hat elemi tananyaga sem terjedt ki erre a fogalomra. — Hát hagyjátok ott a munkát, amíg meg nem kapjátok a jogos részeteket. A gyerek mélységesen igazságosnak érezte a tanácsot. Aznap húsz kilométert gyalogolt szülőfalujáig. Másnap ugyanenynyit, vissza az aratókhoz — de immár csendőri kísérettel. Ennek az útnak köszönhette az ismerkedést a jogfosztottsággal, a kiszolgáltatottsággal. Meg a betegségét is, amelyen a mai napig sem tud úrrá lenni, lába csontozata ment tönkre. — Ezt a találkozásomat egy másik követte, egy sokkalta kellemesebb, és ugyancsak életreszóló találkozás: a munkássorssal, a munkástisztességgel, a munkáskötelességgel. Bőripari tanoncként éltem a kaposvári kismesterek, segédek nehéz hétköznapjait. Mire kitanultam a szakmát, elfogyott a munka. Minden „vagyonomat" egy kerékpárba fektettem és felbicikliztem Somogyból Pestre. Két napig tapostam a pedált, az éjszakát csűrben töltöttem. Bekarikáztam a fővárosba, amelyet akkor, tizennyolc éves koromban láttam meg először. Méghozzá egy kínos epizód kíséretében . .. Néhány lépésnyire attól az épülettől, amelyben immár több mint másfél évtizede illeti őt a „jónapot, elnök elvtárs" köszöntés — a Nagykörút és a Baross utca sarkán behajtott a tilos jelzésbe. A rendőr megállította, durván felelősségre vonta, és nyavalyás bugrisnak nevezte... így hát szabálysértéssel kezdte budapesti pályafutását. („Talán ennek az esetnek is köszönhetem, hogy valahány szabálysértés a tudomásomra jut, megpróbálom beleélni magamat az ügyfelek helyzetébe, megkövetelem a szóban forgó eset hátterének teljes felderítését, a méltányosság lehetséges alkalmazását, no meg az emberi hangot is...") 1933-at írtak. Suhajda József elhelyezkedett a Casino Cipőgyárban, aztán más üzemekben, iparosoknál, ahol csak munka volt. De mindig a Józsefvárosban. Ott nősült meg, ott vett ki lakást. Mai rezidenciáján, az elöljáróság épületében akkor járt először, amikor szegénységi bizonyítványért folyamodott, hogy megházasodhasson. Látta a fogalmazókhoz, tanácsnokokhoz szorongva belépő ügyfeleket és lealázónak tartotta az életnek ezt a rendjét. Hogy a szegénységet igazolni kell, alázatos folyamodással. Mint ahogy azt sem találta rendjénvalónak, hogy sűrűn maradt munka nélkül. Olyankor felcsapott kifutónak, fát vágott, szenet hordott, nyolcvan kilós zsákokat cipelt a bérházak harmadik emeleteire. („Szerencsém, hogy az akkor megszerzett kondícióból mostanra is maradt valami tartalék, a tanácselnöki tisztség éppenséggel nem nélkülözheti a jó fizikumot . ..") Évtizedeken át lakott a Tömő utcában, a Józsefváros sűrűjében. (A ház, amelyben élt, már nincs meg. Suhajda József élete egyik legszebb jelképének tartja, hogy régi lakhelyén a rekonstrukció első toronyépülete magasodik.) Sokszínű nép lakta a környéket, szervezett munkások, kisemberek, lumpenproletárok. A háború nem kímélte ezt a megnyomorított környéket sem. A földszintes házakban megszaporodtak az özvegyek, árvák. Az ütött-kopott józsefvárosi házfalakon is megjelentek a Béke Párt falragaszai. — Nem tudtam kapcsolatot találni a földalatti mozgalommal, így hát más munkásokkal együtt magunk között szidtuk Horthyékat, a németeket. A környéken már kezdtek gyanakvó pillantásokkal méregetni minket. A sors különös tréfája, hogy a 9