Budapest, 1973. (11. évfolyam)

4. szám április - Pro Arte - Pro Urbe Ferencsik János, dr. Suhajda József, Szén László, Bakony Gáborné

felszabadulás előtt, amikor még nem voltam kommunista, lekommunistáztak, viszont a felszabadulás után, amikor éppenséggel nem voltam úr, urazni kezdtek . .. —1944 novemberében, beteg lábam miatt három hónap haladékot kaptam a bevonulás alól. Nekem ennyi haladék bőségesen elég volt. A sorozó bizottságon a hadapródőrmester követelte, hogy esküdjünk fel Szálasira.— Még csak ez hiányzik! — gondoltuk és félreálltunk. Az őrmester ordított: — Rohadt kommunisták! 1945 tavaszán, a munkáspártok a mesteremberek tevékeny hozzájárulását kérték az újjáépítéshez. Főleg üvegesre volt szükség. Ehhez a szakmához nem nagyon értettem, viszont volt egy üvegvágóm. Több üveget törtem, mint amennyit bevágtam, dehát mindenképp segíteni akartam. A mai napig is őrzöm a pecsétes papírt: „Igazoljuk, hogy Suhajda József úr (így!) beüvegezte a VIII. kerületi elöljáróság ablakait, amiért köszönetünket fejezzük ki . . ." Ez volt az első, ha nem is hibátlan munkám Budapestért... 1945 nyarán a párt ismét a józsefvárosi elöljáróságra küldte Suhajda Józsefet; ezúttal azonban nem ablakot üvegezni, hanem rendet teremteni a lakásdzsungelban. Két évet töltött a lakásosztályon. Nappal hat elemijének szerény tudását, de a józsefvárosi nép iránti szeretetét latbavetve a határozatok megfogalmazásában, a ravasz ügyvédekkel vívott szócsatákban — éjjel pedig a tankönyvek mellett. Tanfolyamok, esti iskolák, irodalom, jogismeret. Aztán következett az első falusi nagygyűlés az Alföldön, hogy mint népszónok, mint agitátor lépjen színre a hajdani summásgyerek. Később új feladatok a budapesti lakásügyi döntőbizottságon, majd szerte a fővárosban, Mátyásföldön, Óbudán, s újra a VIII. kerületben, a pártbizottságon. 1957. március 6-a óta egyfolytában a Józsefváros tanácselnöke. Akkor már majd egy negyed évszázada közvetlen közelről ismerte a kerület életét, gondjait, a józsefvárosi utcákat, házakat, embereket. Ám ez még kevés volt a tisztséghez. A féltucatnyi vizsgaokmány, az államigazgatási gyakorlat, a tapasztalat mellé szükségét érezte magasabb képesítésnek. Nem a Tanácsakadémiát választotta, hanem a jogtudományi egyetemet. Tizenhat esztendő. Percnyi pihenés és csend nélkül az elnöki irodában, ügyfelekkel, panaszosokkal, osztályvezetői értekezletekkel, telefonáradattal, körlevelekkel, vad vitákkal, költségvetési gondokkal. Együtt érezni százharmincezer józsefvárosi lakos mindennapi problémájával, együtt örülni velük a rekonstrukción, új Közért megnyitásán, bánkódni az aládúcolt öreg házakon, tárgyalni az üzemekkel az óvodaépítések támogatásáról, mérgelődni az igazgatási osztályon felgyülemlett „tyúkperek" miatt, megvédeni a tanács dolgozóit a teljesíthetetlen követelésektől, egyúttal nevelni őket a szocialista államigazgatás kívánalmaira — íme Suhajda József tanácselnök tizenhat éve, dióhéjban. Összeforrott, szakértő gárda alkotja a tanács vezérkarát, ahol a csendes, mérlegelő, gondolkodó tónus az uralkodó. Mint amilyen az elnöké. — Van-e a tanácselnöknek valamilyen különleges kedvtelése? — A tanácselnöki funkció — enyhén szólva — igencsak munkaigényes. Megköveteli tehát a szellemi, idegi kikapcsolódást. A hivatali olvasnivaló elborítja az íróasztalomat — ellensúlyozásképpen munka után szépirodalmat olvasok, mondhatni, minden mennyiségben. S miután szenvedélyes olvasóember vagyok, megpróbálkozom magam is az írással. Millió apró élmény, epizód, emberi kapcsolat bukkan fel bennem, időnként egyet-egyet megpróbálok formába önteni. Van írásom, amelyik megjelenik nyomtatásban, van, amelyik nem. Ha másnak nem is, magamnak megörökítem emlékeimet. Egyszóval az én szenvedélyem a betű. Mert emberségre nevel, mert látókört szélesít. Enélkül a Józsefvárost sem lehetne igazgatni ... F. G. „Édesapám cseléd volt, öt gyereket tartott el. Én négy osztályt végezhettem, később a mezőn apámnak segítettem, kapáltam, kaszáltam. Huszonegy éves koromban kerültem a várpalotai bányába, csilletologatónak. Frontmesterem hamar észrevette, hogy jól dolgozom, ő javasolta: járjak vájáriskolába. El is mentem, de nem szereztem bizonyítványt, visszamentem inkább Sáregresre, a szülőfalumba, apámnak segíteni. Jött a szerelem, megismerkedtem a feleségemmel. Együtt határoztuk el: nem megyek én a bányába, utazzunk Budapestre. Ötvenhétben albérletben kezdtük, nyolcan éltünk egy szobában. Először a vegyi kiszerelőknél kocsikísérő lettem, mert kellett a pénz, s a munkától nem féltem. Három évig utaztam a teherautón, de nem kerestem eleget, változtatni kellett: én visszamentem Várpalotára, a feleségem Pesten maradt. Egy elhatározás hajtott minket: semmi nélkül házasodtunk, valamire vinnünk kell! Visszajöttem Pestre, tizenhárom éve kerültem a metróépítőkhöz. Ezerkilencszázhatvan augusztus tizedikétől az ötös munkahelyen, a Baross téren, Kovács Tóni brigádjában kezdtem a munkát, mint tübingszerelő. A feladatom a következő volt: a vájárok kihajtották a földet, mi szereltük az alagútra a vaspántot, mert különben beszakadt volna a föld. A tübing tizenkét szelvényből áll, egyetlen része hét mázsa súlyú, ezeket daru emelte a helyükre, s mi összecsavaroztuk a darabo-PRO URBE Szén László kat. Hat óra alatt egy métert nőtt az alagút. A föld alatt mindjárt keszonba kerültem. Az ilyen munkahelyen sűrített levegővel túlnyomást okoznak, hogy kiszorítsák a talajvizet. Amikor először leszálltam, az öreg kollégák mondták: „fütyülj, pajtás!" Nem tudtam, évek kellettek, hogy megtanuljam. Az ember szervezete nehezen szokja meg a nagy nyomást, mindig feszül a dobhártyája. Bemegyünk a zsilipbe, kinyitunk egy csapot, s ömlik a levegő, egy-két atmoszférás a túlnyomás. Tudtuk, hogy nem ártalmatlan ez a munka, sokféle a keszonbetegség, hallottunk csontritkulásról, fejpresszióról. A fejpresszió különösen veszélyes. Műszak után tíz percet kell a nyomáscsökkentőben tölteni; havalaki nem tartja be a szabályt, s hamarabb megy a felszínre, rövid idő múlva úgy viselkedik, mint egy részeg, tántorog, összeesik. Azért kaptunk mindnyájan papírt a keszonmunkáról, hogy tudják: ha tántorgunk, nem az italtól vagyunk betegek, nem a toxikológiára, hanem a metró túlnyomásos betegzsilipjébe kell vinni bennünket. Hatvannégyben már a Deák téren dolgoztam. Brigádvezető lettem, miután résztvettem egy vájártanfolyamon, s öt hónap múltán vizsgát tettem. A földalattinál a vájár mindenes: légkalapáccsal fejti a földet, faácsolatot készít, ha kell, csillét tol, s a lapátolás is vájármunka. Hatvanötre értünk az Astoriához; addig vonalalagutat csináltunk. Két éven át az Astoriaállomást építettük. Először a (Szén László, a Közlekedési Építő Vállalat I. számú Főépítésvezetőségének vájár-brigádvezetője 1960 óta dolgozik a főváros alatt. Brigádjával együtt résztvett a Baross téri és a Blaha Lujza téri alagút építésében. Évek óta elsők a versenyben, jelentősen hozzájárultak a földalatti vasút első szakaszának határidő előtti átadásához. Szén László kollektívája 1969-ben elnyerte a ,.Szocialista brigád" ezüst plakettet. A brigádvezetőt egy évvel később a Munka Érdemrend bronz fokozatával tüntették ki. Most pedig a ,,Pro Űrbe" aranyéremmel ismerték el munkáját.) 10