Budapest, 1973. (11. évfolyam)

4. szám április - Pro Arte - Pro Urbe Ferencsik János, dr. Suhajda József, Szén László, Bakony Gáborné

Csigó László felvétele PRO ARTE Ferencsik János A tavalyi őszön jelentette meg a Zeneműkiadó Ferencsik János önvallomásait, igen gazdag fotómelléklettel. Az interjúkötetet Várnai Péter zeneesztéta, Ferencsik egykori tanítványa készítette. Ez a társszerzőség szinte szárnyát szegi minden további újságírói próbálkozásnak; ebben a könyvben — mely ajándékul készült a mester 65. születése napjára — minden benne találtatik, amit Ferencsikről tudni érdemes, amit tudni fontos. Hogy mégis megkértük őt, szakítson időt erre a beszélgetésre, annak indoka e magas fővárosi kitüntetés elnyerése. Ferencsik János Budapest zenei életében kiemelkedő, mondhatni vezetőszerepet tölt be. — A Főváros Tanácsa egyre több figyelmet fordít a Művészeti Hetek előkészítésére, különösen annak zenei programjára. Ön milyen jelentőséget tulajdonít az őszi zenei ünnepeknek? — Kettős jelentőséget. Az egyik szól befelé, nekünk, a mi számunkra. A másik külföld felé irányul, illetőleg az idejövő, itt tartózkodó külföldieknek szól. Nekünk azért fontos, mert ez az alkalom tulajdonképpen olyan számadás-féle; minthogy Ünnepi Heteknek is mondható, ide gyűlik össze zenei életünk java termése. Új műveket mutatnak be, jelentős előadóművészeink szinte teljes számmal fellépnek, hallhatjuk legjobb zenekarainkat, az Operaház is már többször erre az időszakra produkálta valamelyik fiatal zeneszerzőnk új művét — Szokolay Hamletjét, Ránki Ember tragédiáját, Maros—Petrovics—Szokolay balett-estjét; legutóbb, Kodály-év lévén, a felújított Székelyfonót, azonkívül a Pomádé király új ruhájának átdolgozott, felújított előadását —; ilyen értelemben tehát erre az alkalomra összesítjük erőinket, láthatjuk, mittudunk, és azt is megállapíthatjuk, milyen hiányokat kell pótolnunk. — Másrészt: nemhogy lekicsinyelni nem szabad a zenei hetek nemzetközi fontosságát, hanem inkább nagyonis tisztában kell lenni azzal a ténnyel, hogy az őszi szezon külföldi vendégei között igen sok a zeneértő. Epp az elmúlt őszön látogatott el hozzánk Arthur Goldberg, Kalifornia legrangosabb zenekritikusa. Ő (aki ottjártam óta személyes jó ismerősöm) a legnagyobb kaliforniai újságban, a Los Angeles Times-ban lelkes beszámolót tartott arról, amit itt hallott. Természetesen, nem ő az egyetlen külföldi, akinél örvendetes módon jó visszhangra találtunk. — Nem nehéz megjósolni, hogy ha továbbra is ilyen szerető gondoskodással ápolják a zenei ünnepek ügyét mindazok, akiket ez közelebbről érint, akkor egyre növekvő nemzetközi hitele is lesz a zenei heteknek. Ez a hitel természetesen nem egy-két szezon alatt keletkezik, de a legjobb úton haladunk afelé, hogy a Művészeti Hetek a főváros életének egyik legjelentősebb tényezője, később majd tradíciója lehet. Ennek a tradíciónak most rakjuk le az alapjait. — Ám a magyar zenei élet pezsgése és talán ezzel párhuzamosan kialakult szoros kapcsolata a nagyvilág zenei életével nem mai keletű. Ön szerint zenei életünk hírnevét mikortól számíthatjuk, pontosabban minek-kinek köszönhetjük? — A magyar zene hitelét elsősorban három név alapozta meg a nagyvilágban: Dohnányi, Bartók és Kodály. De később már nem kizárólagosan ez a három név. Mert a közvetlenül utánuk következő generáció zeneszerző-nemzedéke, sőt most már a legfiatalabbak is egyre ismertebbek lesznek a nagyvilágban. Neveket csak azért nem említek, nehogy valakit véletlenül kifelejtsek. Mert hál'istennek, elég szép számmal vannak. Hozzájárul ehhez az elterjedettséghez, mégpedig igen hathatós módon, egyre fejlődő kottakiadásunk s hanglemezgyártásunk. A két intézmény, mely ezeknek a feladatoknak gondozója, biztosítja azt, hogy akár nyomtatásban, akár hanglemezen, tulajdonképpen minden számottevő új komponistánk olvasható, illetőleg hallható. Ha még azt is hozzászámítjuk, hogy zenetudósaink nem egy könyve idegen nyelven is megjelenik, nyugodtan elmondhatjuk, hogy azt a kötelességünket a magyar zenei élettel szemben, amelyet Bartók és Kodály neve ránk ró, igen nagy mértékben igyekszünk teljesíteni. (Itt azért szóvá kell tennem, amit karmesterünk a beszélgetés során közbevetőleg megemlített: szűkös koncertterem-viszonyainkat. Az Erkel Színház: nem koncertterem. A Zeneakadémia 1200 személyt befogadó koncerttermét Budapest zeneszerető közönsége régen kinőtte. Egy 2400—3000 személyes termet kellene építeni, sürgősen.) —AFerencsik-könyvben bukkantam rá egy előttem addig ismeretlen fotóra illetőleg adatra. Bartók búcsúestjén ön dirigált. És a szövegben olvasom: ,,Akik a legnagyobb értéket képviselték számomra: Bartók és Kodály, az ő gyökerük is abba a zenébe nyúlik vissza, amiből én is kiindultam tanulmányaim elején." Kodály több dedikációját közli a könyv — de Bartókkal való kapcsolatukra ott nem tért ki. — Nem, mert személyes, illetőleg közelebbi emberi kapcsolatunk sajnos nem volt. Hogy búcsúhangversenyén én dirigáltam, azt valószínűleg a rendezőség döntötte el. S Bartók valószínűleg nem emelt ellene kifogást. Egyszer a Fából faragott királyfiból csináltam egy felújítást; akkor Bartók több próbán ott ült, ellenőrzött. Ezt megelőzően, még az első próba előtt, az egész művet végigzongoráztam Bartók lakásán. Azt, hogy a zenéjét magaménak vallom, azt valószínűleg tudta rólam. — Hogyan válhatott olyasvalaki karmesteri ideáljává, akit életében sohasem látott? Vallomásaiban olvastam, hogy Arthur Nikisch volt ez a karmester. — Igaz, hogy nem láttam őt, de amit hallottam s olvastam róla, és amit megtudtam róla, az nagyon megkapott, és közel állt ahhoz, amit magamból szerettem volna vagy szeretnék kialakítani. A dirigálásnak ez a fajtája — például a redukált gesztusok, a bánásmód a zenekarral satöbbi —, ez volt az, amire csak azt mondhattam: persze! ezt én is így szeretném csinálni. Nikischnek a muzsikálása nem lehetett ideálom, mert a megmaradt lemezek csak nagyon halvány képet adnak róla. Főként sőt kizárólagosan az ő karmesteri attitűdjeit éreztem rokonnak a magaméival. — És elérte-e például az Állami Hangversenyzenekarral mindazt, amit mint karmester el akar érni? — Úgy érzem, a zenekarral teljesen összenőttünk, azt merném mondani, hogy úgy ismerjük egymást, mint a cinkostársak. Hogy elég csak egy jel, egy szó — és ők már tudják, mire gondoltam. Az a szabály ugyanis, hogy a karmesternek nem szabad sokat beszélnie, semmiképpen nem jelenti azt, hogy semmit sem szabad mondania. 8