Budapest, 1973. (11. évfolyam)

4. szám április - A címlapon: A Tolbuhin körúti vásárcsarnok homlokzatrészlete (Csigó László felvétele)

A főváros egyéb szempontból való demilitarizálása már belső ügyünk. Technikailag mindenesetre könynyebben vihető keresztül, mint a főváros 1,5 milliós lakosságának evakuálása. Propagálása kifelé szintén a mi hatáskörünkbe eshetne. Legnehezebb kérdés a hadiüzemek kitelepítése. De ez is lehetséges. Lehetséges legalább megkezdése a főváros belterületén. Már ez is igen megnyugtatóan hatna a lakosságra és ilyen irányú komoly szándékunkról tehetne bizonyságot az ellenség előtt is. Tisztában van azzal, hogy a fővárosnak nyílt várossá nyilvánításához orthodox értelemben nincsen meg a lehetőségünk, de meri reményleni, hogy demilitarízálásával és annak kinyilvánításával, ha nem háríthatjuk el, de mindenesetre csökkenthetjük bombázásának valószínűségét. A külügyminiszter úr állandó helyettese kéri a minisztertanácsot, hogy a főváros előterjesztésének elbírálásánál ezeket a szempontokat is venné tekintetbe. Csatay honvédelmi miniszter úr hozzászól és kifejezést ad annak, hogy ő maga is szívesen látná, ha innen a fővárosból ki lehetne telepíteni minden katonai hivatalt és hadiipari gyárat és üzemet. Már tanulmányoztatta is e kérdést. A minisztertanács akként határoz, hogy szükségesnek tartja a maga részéről is a kérdés alapos tanulmányozását az illetékes minisztériumok részéről. .." A minisztertanácsot még ezek az érvek sem bírták helyes döntésre, s továbbra is a halogató taktikát folytatták. Kállayék abban bíztak, hogy a nyugati kapitalista országok csapatai érnek előbb az országhoz, s ha bombáznak is, az inkább csak jelképes mértékű lesz, „hiszen Magyarország a kommunista Szovjetunió ellen harcol". Vakságukban azt hitték, hogy a nyugati szövetségesek honorálni fogják szovjetellenes tevékenységüket. Másrészt azonban, ha a német fasizmus döntő vereségeket szenvedett is el, annyi erővel még mindig rendelkezett, hogy az esetleges magyar különbéke-tárgyalásokra, vagy Budapest nyílt várossá deklarálására azonnal fegyveresen reagáljon. Az ország határaihoz egyre közeledő frontvonalak, a nácik egyre összébb zsugorodó hátországa, nyersanyag- és élőerő-forrásaik gyorsuló kimerülése egyre inkább valószínűsítették, hogy Magyarországról nem fognak lemondani, sőt előbbutóbb fegyveresen is hatalmukba kerítik. Egyre inkább szükség lett volna tehát a fasizmustól elhatároló tettekre. r Es ekkor bekövetkezett 1944. március 19-e, az ország német megszállása; ez az országra vonta a három világhatalom súlyos csapásait. Az első nagyszabású angol—amerikai légitámadás 1944. április 3-án érte a fővárost; a súlyosabb délelőtt, a második az éjszaka folyamán. A támadások célja a főváros déli kerületeiben, továbbá a Csepelen, Pesterzsébeten és Kispesten levő olajfinomító telepek, repülőgépgyárak és hadiüzemek, valamint a pályaudvarok és más közlekedési objektumok elpusztítása volt. A sok esetben „félrecsúszott" szőnyegbombázások nemcsak a kulcsobjektumokat, hanem a lakótelepeket is érték. A halottak száma 1073, a súlyos sebesülteké 526 volt. Később a főváros és a vidéki városok bombázása is állandósult. A bombázások rettegést és rémületet váltottak ki a lakosságból. Megdöbbentő részletek terjedtek el a városban: sokan haltak meg a László kórház pincéiben, a Soroksári úti plébánián több mint száz halottat jelentettek be. A bombázott körzetekben megszűnt a villany-, gáz-, víz- és telefonszolgáltatás. Pesterzsébet, Kispest, Csepel részben, a Dunai repülőgépgyár környéke teljesen elpusztult. Az égő olajfinomítók elhomályosították a napot, s az éjszakát világossá változtatták. A védekezésre föl nem készített fővárost szörnyű erejű — többezer bombázó repülőgép által végrehajtott — csapások érték; a pusztításokat súlyosbította a megfelelő védelmi berendezések hiánya. A bombázások okaira világított rá a szövetséges nyugati hatalmak légiereje által ledobott röpcédulákon olvasható tájékoztatás : Budapest Népe! Ti magatok már rég tudjátok, hogy ennek a légitámadásnak jönnie kellett. Wiener Neustadt, Ploesti, Szófia, Nis, Szkoplye, Szarajevó és Fiume bombázásáról értesültetek. Mindezek a városok mint ipari vagy forgalmi központok, életbevágóan fontosak Németország számára. Nem képzelhettétek, hogy Budapest marad — egyedüli kivétel. Budapest a szive a magyar vasúti és hajózási forgalomnak és útrendszernek. Budapest a magyar ipari termelésnek a szíve. A vasutaitok csapatokat, hadianyagot és ellátást szállítanak az oroszországi és a balkáni német haderők számára. Ipari termelésiek a német haderő ellátását és felszerelését segíti, szolgálja. Ennélfogva Budapest város fontos célpont a Szövetségesek légiereje számára. Berlin a szíve az egész német hadigépezetnek. Hogy mi lett a sorsa Berlinnek, jól tudjátok. Berlint hatalmas, koncentrált légvédelem védi, és mégis nyolc nap alatt 6000 tonna bombát dobtunk Berlinre. Budapestnek nincsen Berlinhez fogható légvédelme. Sem azok, akik kormányoznak benneteket, sem pedig Németország nem képesek megvédeni benneteket! Budapest Népe! Az Egyesült Nemzetek légiereje tovább fogja bombázni Berlint is, Budapestet is — és az összes többi fontos hadiipari és forgalmi központokat, hogy összetörjük a német hadigépezetet és megrövidítsük a háborút! Eszméljetek! Cselekedjetek! Hogy hivatkozhassatok reá, hogy ti is segítettetek. Megrövidíteni a háborút. Nemrég még azzal dicsekedtek azok, akik kormányoznak benneteket, hogy a háború Magyarország határaitól 1500 kilométernyire folyik, — mert hát ti Németország szövetségesei vagytok. Ma pedig bombák hullanak Budapestre, — mert még ma is szövetségese vagytok Németországnak. 1941-ben, amikor Németország erősnek látszott, azok, akik kormányoznak benneteket, úgy képzelték, hogy a német szövetség biztonságot és profitot jelent majd. 1943-ban — ma, amikor az Egyesült Nemzetek légihadereje elnyomó fölényben van, a német szövetség halálos veszedelembe sodorta Magyarországot. Akik kormányoznak benneteket? Vakon vezettek benneteket a rossz útra. Ti pedig vakon hagytátok, hogy hadd menjenek tovább ezen az úton. Ez az út vezetett Budapest bombázásához! Magyarok! Gondoljatok csak vissza ennek az útnak mérföldköveire: 1941 tavaszán — Németországnak szabad volt magyar területen összpontosítania haderejét. Magyarország hátbatámadja és ledöfi Jugoszláviát. 1941 nyarán — Magyarország csatlakozik a német támadó hadjárathoz Oroszország ellen. 1941 decemberében — Nagybritannia hadat üzen Magyarországnak, mint Németország szövetségesének. 1942 nyarán — Kállay 200 000 magyar honvédet meneszt az orosz frontra. 1943 tavaszán — a magyar honvédség katasztrófája a voronyezsi vész. 1943 őszén — Olaszországban a szövetségesek repülőterekhez jutnak, alig 700 kilométernyire Budapesttől. Keleten pedig az előnyomuló orosz haderők 500 kilométernyire vannak Magyarországtól. 1943. november 26-án — a magyar külügyminiszter kijelenti: ,,Baráti viszonyunk Németországgal változatlan." Ma pedig — bombák hullanak Budapestre. Magyarok! Tőletek függ, hogy mit hoz a holnap! 1944. július 5-én Sztójay Döme minisztertanácsa foglalkozott a bombázások hatásaival és védelmi intézkedésekkel: ,, . . . Szurmay vezérőrnagy (légvédelmi kormánybiztos) előadja . . . hogy a kibombázottak legnagyobb része nem óhajtja elhagyni a fővárost, hanem Budapesten akar maradni. Minden házban ki van függesztve, hogy ki bombázás esetén hová kell a kibombázottaknak vidékre kimenni. Újból fel fogja hívni Budapest lakosságát, hogy akinek semmi dolga nincs itt Budapesten, az menjen ki vidékre. A honvédelmi miniszter úr azon nézetének ad kifejezést, hogy Budapesten ritkítani kellene a lakosságot. Szurmay vezérőrnagy előadja, hogy az óvóhelyeket különösen a pályaudvarok körül fogják szaporítani, azonkívül a fővárossal karöltve minden megtörténik, hogy a Vároldal barlangüregeit is kiépítsék óvóhelyekké. Tarthatatlan az a helyzet, hogy az Alagút előtt légiveszély jelzése előtt már tömegben gyülekeznek az emberek, pedig az Alagút előtt bevágódó bomba nagy pusztítást okozna az ott összeszorult emberek között. A tárczanélkülí közgazdasági miniszter felemlíti, hogy Csepelen az ottani nagyszámú gyári munkásság és azok hozzátartozói már ha Bácskában és Baján jelentenek légiveszélyt, már mennek le az óvóhelyekre. Ugyanezt teszi a győri munkásság és lakosság, ha már Veszprémet bemondják. Az iparügyi miniszter úr rámutat arra, hogy ezen körülmény folytán naponta sokszor három-négy óra munkakieséssel kell számolni, ami nagy kárt jelent a hadiipari termelés szempontjából. A miniszterelnök úr összegezi a mai megbeszélés folyamán kialakult megállapításokat. Határozat: Az illetékes hatóságoknak a referensek bevonásával mindent meg kell tenni, hogy az óvóhelyekre alkalmas eshetőségek mielőbb elkészüljenek és bombatámadás esetén a lakosság rendelkezésére álljanak. A minisztertanács újból felkéri a légoltalmi kormánybiztos urat, hogy hívja fel a lakosságot, hogy akinek nincs elfoglaltsága Budapesten, hagyja el a fővárost. Azok a hivatalok, amelyeknek működése nincs Budapesthez kötve, azonnal hagyják el a fővárost. Ahol nincsenek óvóhelyek, ott azonnal futóárkokat kell ásni. A gyermekek iskoláztatása is úgy volna megoldandó, hogy a tanórák délután háromtól-hétig tartatnának meg . . ." Három hónappal a főváros rendszeres bombázásának megkezdését követően az ország „felelős" vezetői még mindig csak beszéltek az óvóhelyek építésének szükségességéről— a munkálatok viszont nem indultak meg. Nagy árat fizettünk ezért! Horthy Miklós 1919. november 16-án, Budapestre történt bevonulásakor első szavaival a „bűnös" várost és Budapest népét ostorozta. Uralmának vége felé, 1944 májusában pedig kijelentette: „Budapest fertőző góc, lakossága rosszvérű, idegen konglomerátum." Az ország fővárosának lakossága tehát egy negyedszázadon át olyan rendszerben élt, melynek vezetői gyűlölték, ellenségként kezelték. A fentebb ismertetett okok mellett alighanem ezzel is magyarázható a védelmi berendezések kiépítésének bűnös elmulasztása, a Budapest nyílt várossá nyilvánításának kérdésében elfoglalt halogató álláspont. A magyar uralkodó osztályt csak saját hatalmának fenntartása foglalkoztatta; mit sem tett a budapesti lakosság százezreinek élete védelméért, a főváros megmentése érdekében. A végkövetkeztetések megvonásával egyidejűleg meg kell emlékeznünk azokról a városvezetőkről is, akik, ha más társadalmi osztályhoz tartoztak is, ha más ideológiai alapokon álltak is, a nehéz és válságos években mertek kezdeményező lépéseket tenni fővárosunk és lakossága megmentéséért. A náluk nagyobb erők, sajnos, felülkerekedtek; törekvéseiket nem koronázta siker. Mégis: bátor, emberi magatartásuk méltó rá, hogy a későbbi nemzedék krónikása megemlékezzen róluk. 4