Budapest, 1973. (11. évfolyam)

4. szám április - A címlapon: A Tolbuhin körúti vásárcsarnok homlokzatrészlete (Csigó László felvétele)

sem politikai, sem gazdasági megfontolásokból nem merték a feltehetőleg azonnali német retorziót kiváltó lépést megkockáztatni, másrészt éppen ezekben a hónapokban folytak eredményesnek ígérkező tárgyalásokazisztambuli angol és magyar konzulátusok vezetői között. Oly értelmű titkos egyezség született, hogy a Magyarország felett németországi célpontok bombázására átrepülő angol—amerikai légikötelékeket a magyar légelhárítás nem zavarja, és a lezuhant, vagy kényszerleszállást végzett gépek pilótáit a németeknek nem adják ki. Ennek fejében a nyugati szövetségesek kilátásba helyezték, hogy nem bombázzák az országot. A megalkuvás és időnyerés politikája az uralkodó osztályok hatalmi helyzetének megőrzése szempontjából az egyetlen lehetséges út volt; ám a békére és a szociális előrehaladásra vágyakozó tömegek szempontjából ez csupán elodázta a mielőbb szükséges és fontos döntéseket, változásokat. Az illegális Kommunisták Magyarországi Pártja 1943 júniusi feloszlatása után a magyar kommunisták által életrehívott Béke Párt 1943 szeptemberében röpiratokon tette közzé „Budapest nyílt város" című felhívását. A munkásság, kiváltképp a hadiüzemi munkások körében a felhívás nagy rokonszenvet váltott ki. Csak a félhivatalosan és bizalmasan kiszivárogtatott „megnyugtató" hírverés hatására — hogy ti. a kormány megfelelő lépéseket tesz — lehetett a mozgolódásokat leszerelni. A kormány azonban, a már említett okok miatt, képtelen volt bármire is elhatározni magát. 1944. január 25-én a minisztertanács újból foglalkozott Budapest kérdésével; de nem a főváros „nyílttá" nyilvánításáról, hanem a kiürítés technikai kérdéseiről tárgyaltak. A napirend előadója, Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter a többi között kijelentette: „Budapesten el van terjedve a közvéleményben az a tudat, hogy Budapest nem lesz bombázva." A vitában Kállay Miklós miniszterelnök egyetlen javaslatot tett. Kijelentette: azonnal meg kell kezdeni az értékes irattárak kitelepítését. Végül a minisztertanács egy tábornokot kiürítési kormánybiztossá nevezett ki, s felszólította, hogy tegyen sürgősen javaslatokat. február 14-én, a hadi helyzet további romlása és a frontok közeledése miatt, Homonnay főpolgármester kezdeményezésére a főváros Közigazgatási Bizottsága titkos ülésen foglalkozott Budapest nyílt várossá nyilvánításával. A havonta rendszeresen ülésező bizottságban hat kormánypárti, két szociáldemokrata és egy-egy polgári ellenzéki párt képviselői foglaltak helyet a főváros főtisztviselői mellett. Elnök a mindenkori főpolgármester volt. Az előírások tiltották ugyan, hogy a Közigazgatási Bizottság politikai kérdésekkel foglalkozzék, mégis, mint rendszeresen összeülő testület, amelyben a városházi politikai pártok fő exponensei és a fővárosi önkormányzat legfőbb tisztségviselői foglaltak helyet — a kormány kifejezett kívánsága ellenére — lényegében már 1936 óta rendszeresen tárgyaltak politikai kérdéseket is. Homonnay akcióját elősegítette az a körülmény, hogy a bizottság ülései nem voltak nyilvánosak, s a nyomtatásban közzétett jegyzőkönyvekből tetszés szerint hagyhattak ki részleteket. Sajnos, még nem került elő az 1944. február 14-i ülés jegyzőkönyve (az 1934—1944-es évek anyaga hiányzik), azonban az alább közölt, 1944. február 22-i minisztertanácsi ülés jegyzőkönyv-részlete fényt derít a Közigazgatási Bizottság ülésén lezajlott eseményekre is: Szentmiklóssy Andor rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter úr, a külügyminiszter úr állandó helyettese előadja, hogy Budapest főpolgármestere, mint a székesfőváros közigazgatási bizottsága elnöke folyó hó 14-én a Miniszterelnök Úrhoz előterjesztette a bizottságnak egy tagja kivételével egyöntetűen elfoglalt állásfoglalását és kérését a főváros nyílt várossá való nyilvánítása iránt. Ezt az előterjesztését a főpolgármester egyidejűleg megküldötte a Belügyminiszter Úrnak és a Külügyminiszter Úrnak. Kérését a főpolgármester azzal indokolja, hogy 1. meggyőződése szerint a polgárság kitelepítése a megfelelő előfeltételek hiányában nem valósítható meg és ezért minden ilyen irányú intézkedés csak pánikot kelthet. 2. A fővárosi hadiüzemek munkásságát már a nyár végén is csak azzal az ígérettel lehetett megnyugtatni, hogy nekik kilátásba helyeztetett a fővárosnak nyílt várossá nyilvánítása érdekében történő közbenjárás. 3. A főváros nyílt várossá való nyilvánitása sokkal kevesebb veszélyt jelent, mint a polgárság kiürítése. 4. A nyílt várossá nyilvánított főváros bombázása a közhangulatot inkább a támadó ellen fordítaná, ennek elmulasztása esetén a kormány ellen, amely ezt elmulasztotta megtenni. 5. Valószínű, hogy a bombázás is enyhébb lenne akkor, ha abban kevesebb katonai célpont volna. A főpolgármester előterjesztésének elbírálása és kérésének teljesítése vagy nem teljesítése nem tartozik a külügyminiszterhez. Ez a Miniszterelnök Urat, illetve a kormányt illeti meg. A külügyminiszter úr a maga részéről azonban kötelességének tartotta hozzászólni és a kérdést a külügyminiszter úrra bízott ügyek szempontjából is megvilágítani. Kifejezésre juttatta, hogy a maga részéről osztja a fővárosi autonómia egyes tagjainak azon nézetét, hogy veszedelmes volna abban reménykedni, hogy a bombázást elkerülhetjük, minthogy háborúban állunk a világ 3 leghatalmasabb államával. A bombázást diplomáciai eszközökkel nem áll módunkban elhárítani és alig tételezhető fel, hogy katonai elhárító eszközeink erre képesek volnának, miután a világ legjobban védett városa, Berlin, erre nem volt képes. Amit azonban tehetünk, az csak az lehet, hogy a bombázás valószínűségét tőlünk telhetőleg csökkentsük, vagyis csökkentsük azokat az okokat, amelyek az ellenség szemében a bombázást szükségessé teszik. A bombázást az ellenfél két oknál fogva tarthatja szükségesnek. 1. Katonai értékek megsemmisítése végett, 2. a lakosság terrorizálása céljából, hogy anarchikus illetve forradalmi állapotokat teremtsen azért, hogy ezáltal a német hadsereg számára újabb megterhelést okozzon. A második ok miatt történő bombázás ellen védekezni nem tudunk. Legfeljebb csökkenthetjük némiképp morális hatását, ha a polgárságot ilyen támadás nem pánikhangulatban, hanem nyugodtabb lelkiállapotban találja. Az első ok miatt történő bombázás valószínűségét azonban módunkban áll csökkenteni, ha a fővárosban csökkentjük a katonai célpontokat, illetve azon tényezőket és körülményeket, amelyek a főváros bombázását katonai szempontból teszik szükségessé. Ezek pedig elsősorban a) a német katonai szállítások, b) a német és saját katonai védelmi berendezések, és végül c) a német hadfelszerelést kiszolgáló ipari berendezések. Az a) ponthoz hozzá szeretné fűzni, hogy az ellenség előtt aligha maradhat teljesen titok, hogy Magyarországon keresztül irányulnak a németek balkáni csapat- és anyagszállításai, amelyek ma már naponként 40—50 száz tengelyes vonatot tesznek ki. És ha igaz, hogy ez csak 6%-át teszi ki a Balkán felé irányuló német hadiszállításoknak, miért nem lehetne ezeket Magyarországon olyan más vasúti vonalakon átszállítani, amelyek Budapestet nem érintik. Aligha maradhatnak titokban az első támadás után a főváros közvetlen közelében létesített német repülőterek és légvédelmi berendezéseink, amelyek effektív védelmet csak igen szerény méretekben, de horzsolási felületet mindenesetre sokkal nagyobb mértékben nyújtanak. Több védelmet nyújt egy városnak manapság, ha nincs védve, mintha rosszul van védve, mert jól védeni egyáltalában nem lehet. Elsősorban tehát szükségesnek tartaná ezeknek a tényezőknek kikapcsolását. Ennek keresztülvitele a honvédelmi és külügyminiszter együttes feladatát képezi, esetleg sikeres keresztülvitelének külföldön való ismertetése a diplomácia feladatát képezheti. Felvétel a főváros déli ipari körzeteinek bombázásáról (1944. április 3.) 3 194.4. A Kőbányai úti MÁV Járműjavító Üzem — bombázás után