Budapest, 1973. (11. évfolyam)

4. szám április - A címlapon: A Tolbuhin körúti vásárcsarnok homlokzatrészlete (Csigó László felvétele)

a kórházak elsötétítése tekintetében éjjeli légitámadások esetére a szükséges intézkedéseket. Próbaképpen először csak 1—2 kórháznál kellene ezt pénzügyileg is megpróbálni. A minisztertanács egyhangúlag vállalja a felelősséget a tekintetben, hogy ma nem csinálja meg a légvédelmi létesítményeket." E gyalázatos határozattal le is került a napirendről a légvédelem ügye. Mindössze annyi történt, hogy bevezették a kötelező elsötétítést, megkezdték a tú'zoltószerek beszerzését és az elsősegélynyújtó tanfolyamok szervezését, s minden szombaton 14 órakor próbaképpen megszólaltatták a szirénákat. Ezenkívül elrendelték, hogy az újonnan épülő házakban légvédelmi óvóhelyet is kell létesíteni. 1941 tavaszán. Teleki Pál miniszterelnök öngyilkosságakor már bebizonyosodott, hogy a magyar uralkodó osztályoknak a háború első két évében folytatott lavírozóterületszerző politikája csődbe jutott. A felvidéki, erdélyi és bácskai — átmenetinek bizonyuló — területszerzésért a hitleristák benyújtották a számlát, s nyílt csatlakozást követeltek agressziójukhoz. Az eddig visszaszerzett területek megtartásának reményében, továbbá a hitleri Harmadik Birodalom csatlósainak sorában elfoglalt „előkelő" pozíció megőrzése céljából, az uralkodó osztályok szélsőjobboldali csoportjai kerültek a hatalom kormányrúdjához, élükön Bárdossy László miniszterelnökkel. 1941. április 7-én, Jugoszlávia megtámadását követően, a politikájáért végül is felelősséget vállalni nem merő Teleki Pál temetésének napján hangzottak fel az első valóságos légiriadót jelző sziréna-vészjelek Budapesten. Az éppen az Alkotmány utcában haladó gyászmenet megállt, a koporsót kísérő országvezetők aggodalmasan szemlélték a tavaszi égboltot — ők tudták, milyen veszélyekkel számolhatnak —, míg az utcákon szorongó fővárosi lakosok tízezrei gyanútlanul álltak a járdákon, várva a légiriadó végét, aligha sejtve: milyen halálos veszélyekkel kell majd még szembenézniük a koporsóban fekvő öngyilkos s a halottas menetben haladó élők felelőtlen politikai vezetése miatt. 1941. június 27-én Magyarország is csatlakozott a náci Németország Szovjetunió ellen indított hitszegő támadásához. E lépést követték a hadüzenetek Anglia és az Egyesült Államok ellen. A kezdeti német sikereken felbuzdulva, az országban nagy teret kapott a szélsőjobboldali-nyilas uszítás, a háborús hangulatkeltés és az antiszemitizmus. A német tervek a Szovjetunió gyors lerohanására azonban kudarcot vallottak, bekövetkezett az első háborús tél s kitűnt, hogy a fellépő nehézségek áthidalására nem állnak rendelkezésre elegendő anyagi eszközök. A Németországba irányuló fokozott élelmiszerexport következtében Budapesten egyre jelentékenyebb ellátási zavarok keletkeztek. 1942 tavaszán a szovjet frontra küldött hadsereg felszerelése újból óriási anyagi erőket emésztett fel. Pedig most már csakugyan meg kellett volna kezdeni a lakosság, valamint az üzemek védelmét elősegítő berendezések létesítését, hiszen az ország hadviselő fél lett — szemben a világ leghatalmasabb államaival. Az első háborús csapás nem sokat váratott magára. 1942. szeptember 4-én szovjet távolsági bombázók néhány kisebb űrméretű bombát dobtak a városra, mintegy figyelmeztetőül. Hamarosan újabb támadás következett. Az első berepülések és bombázások a főváros légvédelmének megdöbbentő fogyatékosságait tárták fel: a figyelőszolgálat a Duna északi szakasza felől érkező nehéz bombázógépeket egyáltalán nem jelezte, a légvédelmi szirénák nem szólaltak meg, a közvilágítást nem kapcsolták ki. A főváros lakossága a bombák robbanásából szerzett tudomást a légitámadásról. A szovjet bombázógépek pilótái egy haditudósítónak elmondották: igen megkönynyítették tájékozódásukat a Dunán kivilágítva haladó sétahajók. A gépek oly alacsonyan szálltak, hogy a pilóták szabad szemmel is jól láthatták a hajón szórakozó sokaságot. 1943 januárjában a szovjet hadsereg történelmi jelentőségű győzelmet aratott Sztálingrádnál. Odaveszett a hiányos felszereléssel frontra küldött magyar hadsereg is a Don-kanyarban. A Kállay kormány — felismerve a nácik várható vereségét — igyekezett a hadüzenet nyomán megszakadt kapcsolatokat a nyugati szövetséges hatalmakkal újra kiépíteni. Azt akarták velük elhitetni, hogy a magyar uralkodó osztály kényszerhelyzet miatt lépett be a háborúba, de csak a kommunizmus ellen harcolt. Ugyanakkor azonban az ország s természetesen a főváros anyagi erőforrásait, gyárait, közlekedési berendezéseit továbbra is egyre fokozódó mértékben a náci háborús célok szolgálatába állították. Előrelátható volt tehát, hogy rövidesen sor kerül a főváros hadiüzemeinek és közlekedési kulcspontjainak bombázására; hacsak nem történik változás az ország politikai helyzetében, vagy ha a hadiüzemek stb. kitelepítése útján nem érhető el Budapest „nyílt" várossá nyilvánítása. 1943. augusztus 8-án a londoni rádió magyar adásában közölte, hogy ha a magyar ipar nem szünteti be a termeléit, akár szabotázzsal.anémet háborús gépezet részére, Budapest hadiüzemeit és fontos gyártelepeit bombázni fogják. Az adásban felsorolták mindazokat a gyártelepeket és városrészeket — egészen utcákig részletezve —, amelyek bombázása várható, s felszólították a lakosságot az említett körzetek kiürítésére. A kormány német nyelvű félhivatalos lapja, a Pester Lloyd augusztus 13-án reagált az angol rádió közleményére. Azt állította, hogy a bombázás indokolatlan lenne, mert a háború kezdete óta nem épültek új repülőterek, stratégiai fontosságú közlekedési objektumok. Nem bővítették az ipart, lényeges átállás a haditermelésre nem történt. A budapesti élet jellege sem változott a háború kezdete óta — majd a cikk így fejeződött be: „Magyarország nem kívánja kardját az angolokkal keresztezni." A valótlanságokat tartalmazó közlemény legfeljebb csak a nácik és nyilasok dühét váltotta ki Kállayék politikai magatartása miatt. A főváros vezetői, akik Kállay hintapolitikáját hűségesen támogatták, élénken reagáltak a londoni bejelentésre. Kiváltképp a keresztényszocialista Homonnay Tivadar főpolgármester — ő 1942. március 7-én foglalta el tisztét a feltétlen németbarátnak ismert Karafiáth Jenő leváltása után — és Szendy Károly polgármester követelték a kormánytól Budapest demilitarizálását. 1943. augusztus 17-én a minisztertanács is foglalkozott e kérdéssel: ,,A belügyminiszter úr Budapest székesfőváros kiürítésének kérdésében tesz előterjesztést. Rámutat arra, hogy Róma nyílt várossá való kijelentésének kérdésén felbuzdulva a magyar közvélemény egyes tényezői részéről napirenden szerepel ma az, hogy nem kellene-e lépéseket tenni a kormánynak oly irányban, hogy Budapest nyílt várossá proklamáltassék. Rámutat azon nehézségekre, amelyek már Róma esetében fennállónak. Egyes budapesti tényezők valósággal beleszuggerálják a közvéleménybe azt, hogy Budapest nyílt város. Budapesten vannak nagy ipartelepeink és közelében hadiiparunk is. A miniszterelnök úr rámutat e kérdés nehézségeire. Be nem tartható deklarációk proklamálását nem tartaná helyesnek és célravezetőnek. A belügyminiszter úr szerint Budapest kiürítésénél kényszerű kiürítésről nem lehet szó. Először is pánikot idézne elő, azután pedig igen nagy feladatok elé állítaná a kormányt, annál inkább, mert igen nagy igényekkel lépnének fel. Szó lehet tehát csak a publikum bizonyos óvatos megmozgatásáról, vagyis önkéntes távozásra és önkéntes kiürítésre való felhívásról. Egy része a lakosságnak így csendesen elmenne. Két irányban gondolná ezt elérni. Először a gyár- és iparvállalatok vezetősége figyelmeztetné az alkalmazottakat, hogy családtagjaikat, ha van erre lehetőség, küldjék el falusi hozzátartozóikhoz. Másik módja az önkéntes, kiürítés megkezdésének az volna, ha figyelmeztetnék a lakókat, hogy a légi veszély fennáll és ezért tanácsolják, aki teheti, menjen vidékre, amennyiben nem áll fenn feltétlen szükségessége annak, hogy Budapesten maradjon ..." A minisztertanács végül úgy határozott, hogy a belügyminiszter tegye meg a szükséges intézkedéseket a kiürítés előkészítésére, s egyben elrendelte, hogy a fővárosi iskolákban a tanítás november 1-ével kezdődjön meg. Lényegében tehát elvetették a főváros „nyílttá" nyilvánításának követelését. A nemleges határozatot — b.ár ezt a jegyzőkönyv nem tartalmazta — két igen nyomós ok támasztotta alá: egyrészt a még hatalmas erőtartalékokkal rendelkező náci Németország közvetlen szomszédságában A Béke Párt 1943. évi felhívása 2