Budapest, 1973. (11. évfolyam)

3. szám március - Dr. Szerbák Elek: A séta és kirándulás kezdetei Pesten és Budán

egy szent ligetet; gondoskodjatok arról, hogy a gyilkos fejsze el ne pusztíthassa a . .. természetnek ezt az alkotását, melyen 300 esztendeig dolgozott . . ." Kiemelkedő, főként a magasságok legyőzésére irányuló, ösztönző teljesítményekben sincs hiány. A szomszédos Ausztriában, éppen 1800-ban egy 62 tagú kirándulócsoport a Klagenfurt közelében levő Gurkból elindulva eléri a Grossglockner csúcsát. Ettől kezdve sorozatosan ostromolják a nagy hegyi magaslatokat. Körülbelül erre az időre esik egyébként „kirándulás" szavunk beépülése a köznyelvbe, mintegy félszázaddal azután, hogy először feltűnt a magyar nyelvben, mégpedig feltehetően az „ausrücken", „auslaufen", vagy „ausgehen" német szavak egyikének vagy másikának sugallmazására. 1806-ban nagy sajtója volt József nádor felvidéki körútjának is, aki mint hegymászó feljutott a Beszkid hegylánc Babjagura elnevezésű, 1725 méteres magaslatára. Jó negyven évvel később, József nádor halála után, 1848-ban, e helyen kis obeliszket állítottak fel, rajta a felírással: Ezernyolcszázhatban Országos Járatban József nádor személyesen Itt volt örömteljesen 1806 fölélesztve 1848. Ez volt egyike a legelső turista emlékműveknek Magyarországon. Tanárok, diákok, polgárok Kisebb, de jólsikerült kirándulásokat tettek az egyetem tanárai is, például a Fejér megyei Bicske közelében levő Válra, itt a fő cél mindig az irtásban való eprészés volt. Stipsits Aloysius Emánuel a régészet, Szüts István a bölcselet és Schedius Lajos az esztétika professzora meg a többiek Ürményi Józseféknek voltak a vendégei, akiknek akkor diáksorban levő fiaik mellett a később ugyancsak tanszéket nyert Horváth István nevelősködött. Kitaibel tanárról, akiről már a füvészkert tárgyalásánál említést tettünk, közismert volt, hogy tudományos törekvéseinek a szolgálatában mind Buda, mind Pest környékének és erdeinek legszorgalmasabb látogatója. Életrajzírója és késői szakmai utóda, Jávorka Sándor szerint a magyar tudománytörténet e büszkesége „több mérföldnyi területen legalább százszor kóborolta át ezt a vidéket." A felsőbb körök tagjai és a tudósok mellett a lakosságnak bizonyos rétegei szintén mutattak hajlandóságot arra, hogy a kirándulás szokását felkarolják. Budapest történetének több kutatója ebből a szempontból mindenekelőtt a felsőfokú tanulmányokat végző egyetemi ifjúságra hivja fel a figyelmet, amely a nagyszombati univerzitásznak 1777-ben Budára történt költöztetésétől kezdve szívesen kirándult a budai hegyek erdőborította vidékeire. De mindjárt mellettük említik az iparosnépet is, amely a szép nyári vasárnapokon akár a messzibb eső területekre is elment. S aztán a hivatalnokoknak, íróknak és más honorácioroknak sem jutott mindég akárcsak egy kis telekre is a feleslegből, úgyhogy egyre szaporodott a két városban az a közönség, amely a környéket már nem kötelességből vagy haszonnövelésből, hanem a táj, vagy a tájon lelhető objektumok kedvéért kereste fel. Az ilyeneknek éppen kapóra jött, hogy a XVIII. század végén kiépült a Krisztinaváros, amely a katonai és közigazgatási centrumot képező Várral és Pesttel összekötötte a hegyvidéket. Utak keletkeztek a dombos-hegyes vidékek felé, sőt, magukra a hegyekre is. A kapcsolat tehát nagyot lendült előre s azért a tehetősebbek és kényelmesebbek már kocsikat is igénybe vehettek, ha egy kis levegőzésre vagy nézelődésre vágytak a „Spies-Berg", vagy távolabb, a „Schwaben-Berg" irányában. A budai hegyvidék Milyen volt a budai hegyvidék 160 — 180 évvel ezelőtt? Egy 1789-ben keltezett határfelosztásból elég jól ki lehet igazodni e tekintetben. Szántóföldek, legelők és rétek is vannak jócskán, mégpedig főként a Gellért- és a Hármashatárhegyen, kisebb megszakításokkal a Kamaraerdőben, a Márton-hegyen és a Pasaréten. Becsben tartott a szőlőművelés, főként Kelenföld és a Sashegy táján, de szőlővel díszlik a Naphegy, a Rózsadomb és a Szemlőhegy is. Végül akadnak szőlőskertek az Orbán-, Márton- s a Szabadsághegyen, sőt a Kútvölgyben is. Erdőkben leggazdagabb a János-, a Hárs- és a Kakukhegy, valamint a Kamaraerdő. A Hármashatárhegy kopár, teljesen vidékies, rajta 147 hold legelő. A kor emberei üdítőnek tartották itt a levegőt. Csapadék is volt elég bőven: 1806 és 1810 között évi átlagban 65 esős napot tapasztaltak, 19 esetben pedig havazott. A legtöbb hó 1808-ban hullott, míg esőből 1809-ben volt a legtöbb. Kegyhelyek és vendéglők A városok méreteihez viszonyítva (Budán ekkor 2900 ház van) impozáns hegyvidéki területen a gazdasági épületeken és kezdetleges nyaralókon kívül találtatott még néhány forrás, vendéglő és elég sok kápolna, terepre helyezett kegytárgy. Ezeknek legtöbbje szolgálhatott kirándulási célul vagy pihenőül. Különösen a források környéke vált kedveltté; a vendégek fogadására alkalmas berendezéseket is ilyen helyeken állították fel legkorábban. 1784-ben már bizonyosan voltak vendéglők a Kamaraerdőben, a Kurucles felett, és sok, összesen hat (sex privatorum domunculae) a Zugligetben. De közvetlen a város szélén is lehet találni vendéglátóhelyeket. Siklóssy László állítja, hogy 1800 táján már a krisztinavárosi kiskocsmákba is kirándulnak. E most is divatos, a turizmusban hasznosított szórakozási forma — véljük — itt található meg legkorábban. A lakott területekhez közelebb eső, kiemelkedő, beépítetlen részek: a Gellérthegy, Naphegy s északabbra a Rózsadomb, melyen Gül Baba egykori türbéje most már kápolnának átalakítva áll. A Naphegyen sem napraforgók sütkéreznek, amelyekről valamikor a kis dombhátat elnevezték. Felváltotta azt, mint tudjuk, a szőlő, s így van Gogh kedvenc virága épp úgy feledésbe merült már akkorra, mint annak a török kémnek a neve, akit 1687-ben a császáriak elfogtak s a hegy tetején felnyársaltak. A Gellérthegyen három nagy kereszt, egy stációsor vége hirdeti, hogy oda felmenni hitbuzgó cselekedet, s egyben emlékezteti az öregebb embereket olyan búcsúkra, amikor a polgárok idegeit rakétadobálás, lövöldözés, házak közötti féktelen dohányzás borzolta fel. 1805-ben, ezeknek az időknek egyik idegenvezető számba menő krónikása bőven ír egy ilyen húsvéthétfői kirándulásról, amit a hídnál összeverődő sokaság már kezdetben is jelez. Mind több és több lesz az ember a Kelen-, vagy az ekkor már inkább Szent Gellértről emlegetett hegyen, hogy aztán ott egyen-igyon, vigadjon és vendégeskedjen. A „hűsítő szereket magába foglaló deszka sátor" is ott volt már a közelben, bár ezt többnyire legelőször csak május elsején, Brigitta napján nyitották meg. Kamaraerdő, Zugliget, A Budaőrs közelében levő Kamaraerdő, az egykor Cammer Wiesen-nek nevezett császári birtok szép, erdős, ligetes terület s a székesfehérvári út mellett könnyen megközelíthető. Ha a pesti, városi urak a nyár szépségeit árnyas fák alól akarták élvezni, nem kellett előbb magukat megizzasztani, mint ha a budai hegyekre mentek. Szorgalmazták is egy színvonalas vendéglő (egyszerű már korábban is volt) megépítését, mely a budai tanács elképzeléseivel is megegyezve: 1888-ban megnyílott. A három szobából, egy-egy konyhából és éléskamrából álló vendéglőt 1788 — 1821 között Ráth József, Orczy Mihály, valamint Tekusch Károly bérelték, s jó üzleti tevékenységet folytattak benne. A „Szép Juhászné" a Hárshegy aljába csalogatta, vonzotta — mint mondják — főként az ifjúságot. Annak a középkori pálos rendháznak és templomnak a rommaradványaiból épült, amelynek feltárása mostanság alaposan foglalkoztatja műemlékvédelmi hatóságainkat. Ez, az akkor születő „nagyváros" életében aztán szinte fogalommá váló zöldvendéglő, valamivel később nem csupán festők palettájára került, de Borsos József személyében művész bérlővel is bírt, s olyan nosztalgiákat hagyott maga után, hogy a körzet térképéről a neve még ma sem került le véglegesen. A kicsit közeleb levő s a mai Szabadsághegy és Hunyad-orom közé ékelt Zugligetet, a Sauwinkelt helyesebben Auwinkelt (Au — ligetet, Sau viszont vaddisznót, kocát jelent) J. P. KöfTinger, a Nürnbergből ideszakadt budai városi főorvos és költő 1807-ben versben is — Abenderinnerung im Auwinkel — megörökítette. Ezt, a szerencsés adottságokkal rendelkező völgyet kell a kor legvonzóbb kirándulóhelyének tekintenünk, amelyről nem hallgatnak azok, akik a XIX. századelőt fővárosunkban megélték. Szerintük a hely jó órányira van Budától, az út maga elég fárasztó is, de a természetet járó kárpótlást kap abban a bájos összhatásban, amely a hegyrészletek, szőlők és erdők festői változataiból osztályrészévé válik. Tavaszi és nyári napokon — nem is csoda— sokszor nagy a tolongás, s a benfentesek ilyen alkalmakkor különösen a vidékről ideruccanókat intik szükséges óvatosságra, mert a túlzsúfoltságban nem egy széltoló (Gauner), talán zsebtolvaj is ott settenkedik! Más renitenskedések sem ritkák. Furkáts Tamás például olyan csúnya jelenetet látott, midőn az „in officio" kardot viselő jurátusok, ezek a pesti aranyifjak, miután alaposan felöntöttek a garatra, levagdalták a fiatal fákat, feldöntögették a boros üvegeket s mindenféle „csúf excessusokat" vittek végbe. Higgyük, hogy a jellemző mégis inkább az olyanfajta időtöltés volt, amiről fő forrásunk is leírást ad. Korán, már öt órakor hajnalban társaságuk kocsira ült, s kivitették magukat az „ékes tájékra . . .a' gyönyörű zöldségben . . . tekézéssel, sétálással, tántzolással, evéssel, ivással töltöttük az üdőt". A naplóíró végül a kockázó játékba is beleelegyedett, s 6 krajcáron egy 3 forintnál is többet érő rézgyertyatartót nyert. Ebéd után viszont a kedélyes kompánia égzengések közepette záport kapott a nyakába, de még ez sem akadályozta meg a szertelen fiatal írókat, Horváth Istvánt és Markovits Jánost abban, hogy egyrészt femináik, másrészt saját nevük kezdőbetűit egy fába ne véssék. Távolabb A fővárosi közönség által később megszeretett távolabbi kirándulóhelyekről egyelőre még jobbára csak az újságok írnak. Kultsár István lapja, a Hazai Tudósítások jól megírt ismertetést ad Vácról, nem feledkezve meg „Szent András" szigetéről sem, a mely „a természetnek dolgaiban gyönyörködő ember figyelmetességét nagyon megérdemli". 1806. december 24-én pedig a lap karácsonyi számának vezércikke foglalkozik ismét a „Dunakanyar"-ral; teljes terjedelmével Salamon tornya felé fordul. Persze, ezek a helyek — az akkori közlekedési lehetőségek mellett — még nagyon távol vannak; a városból való kiránduló kedv energiáiból egyelőre néhány kilométerre futja csak, s az is többnyire már elismert, divatos célpontok felé vezet. A hegyek, erdők és csúcsok mindig újabb részleteinek felkeresése, a nagy gyalogtúra, a meredekebb oldalak leküzdésére irányuló törekvés, a tarisznyából való étkezés és a csendes üldögélés élvezete, tehát a túrázó-kirándulás megjelenése, mint a mindennapi élet tartozéka, még várat magára. 36