Budapest, 1973. (11. évfolyam)

3. szám március - Dr. Szerbák Elek: A séta és kirándulás kezdetei Pesten és Budán

Az ember, kiváltképp, ha városi, mindig szerette — az éppen száz év előtti Czuczor-Fogarasi féle meghatározással — az „ide-oda, föl-alá járást, mely csupán időtöltésből, mulatságból, vagy azért történik, hogy a veszteglésben elsenyvedt test mozgásba jöjjön". Sétálni ugyan bárhol lehet, de azért a közgondoskodás és a társasági ízlés a városi életben régtől fogva külön erre a célra kiszemelt területeket biztosított. Amint a régi Athénnek megvolt a maga, platánokkal és olajfákkal beültetett nyilvános parkja, az Akadémia, úgy az újkori európai nagyvárosok is fokozatosan létrehozták pihenőhelyeiket: a Prátert, a Hyde Parkot, a Tuilleriákat, a hamburgi Jungferstieget, a madridi Eldorádót stb. Promenádák Pesten sétára a legalkalmasabb terület a Dunapart volt. Az embereket vonzotta a víz, a folyami forgalom, egy-egy kézközeibe akadó virág. A Duna legkönnyebben megközelíthető része a Hajóhldnál volt, ez lett elsősorban a sétálók kedvelt helye, egy kis gallomániával szólva: promenádja. Alapjában véve szerény, kezdetleges igényeket szolgáló „luxus terület" volt, néhány akácfával s a fák mellett álló deszka-büfével, a nevezetes „traktéros bódéval", amelyről Csokonai oly gúnyosan emlékezett meg A pesti dicsőség című rigmusában. A fák alatt gondosan elhelyezett padok karbantartásáról hol a város, hol pedig a bodega bérlője gondoskodott. Ápolták a fiatal növényzetet is, — időnként a városi rabokkal végeztetve el ezt a munkát. Tévedés azonban némely városrajongó feltételezése, miszerint a Hangli-kioszkból még a harmincas években is az egykori promenáda százados fáiban gyönyörködhettek volna a kávézók. Ugyanis az 1870-es évekből származó fényképfelvételek teljesen új parkosítást ábrázolnak. Voltak polgárok, — maga Virág Benedek is —, akik legjobban a Hajóhídon szerettek csendesen bandukolni, vagy diskurálni. Ez a valószínűleg 1767-ben készült hasznos és szép műszaki alkotás éjjel-nappal — minthogy világítása is volt — az átkelők rendelkezésére állott, s forgalmát csak akkor állították le egy kis időre, amikor hajók, ladikok, vagy tutajok haladtak át a vízen. Pest környékén a XIX. század elején nagyon kevés volt a fa, és a talaj is kötetlen. Egyfelől ennek ellensúlyozására, másrészt, hogy a lakosságot urbánusabb formákhoz szoktassák, a város vezetői több helyen próbálkoztak fasorok telepítésével. Az egyik ilyen alléval a Hatvani-kapun túl kísérleteztek, ezt valószínűleg leginkább a nagydiákok használták, akik a közelben levő egyetemi épületekbe jártak előadásokra, illetve a Ferencesek klastromában elhelyezett Egyetemi Könyvtárban tanultak, olvasgattak. De igaz, hogy ott volt a „Fő Oskolához" még közelebb fekvő s ahhoz szervesen hozzátartozó Füvészkert is. Ezek a gondozott, bizarr növényfajtákkal beültetett parkocskák már több mint két évszázada kedveltek voltak Európában. 1550 és 1600 között a padovai, a leideni, a lipcsei és a montpellier-i füvészkert volt közismert, de a legnagyobb hírnévre a London melletti Kew-ben létesült tett szert. A fővárosba költözött egyetemnek (1777) előbb a Krisztinavárosban (a mostani Kohó- és Gépipari Tervező Iroda helyén) létesítettek sebtében botanikus kertet, de hat évvel később az intézmény átkerült a Duna bal partjára, a mostani Szép utca tájára. Az öregebb Winterl s a fiatalabb Kitaibel professzorok irányítása és Hundsrath kertész vezetése alatt ez a gyűjtemény gyorsan szaporodott; a benne elhelyezett növények száma 1806 körül a három-négy ezret is elérte. A budaiaknak, helyesebben várbelieknek is van, ekkor még teljesen új, de nagyon kedvelt sétahelyük. 1803-ban jegyezte fel egy riporter: „Hogy a' díszes Világ (la bonne société) a' most beálott kelemetes időszak hasznát vehesse, az újonnan készíttetett Budai Promenádán mindennap fel s alá sétálgat, Vasárnap pedig . . . szép török musikának ébresztő hangja mellett ékes Gálaruhákba mutatja magát". Parkok A négy legjelentősebb park, illetve parkerdő 1800 és 1810 között: a Margitsziget, a Városmajor, a Városliget és az Orczy-kert. A növénykultúrát tekintve, közülük az első helyre a József-külváros szélén fekvő Orczy-kastély hatalmas, parkká alakuló kertjét kell állítsuk. A főúri származású költő halála után öt évvel kezdi ezt báró Orczy László módszeresen rendeztetni. A munka irányítására legalkalmasabb személynek egy Franciaországból menekült, nagy tapasztalattal rendelkező kertész látszott, akit a tűzszerencsétlenség áldozatává lett Habsburg herceg, Sándor nádor, József előde hívott Magyarországra. Ez a park, amely ma eléggé szomorú állapotban vár a városrendezés egy újabb szakaszára, akkoriban a mainál lényegesen nagyobb területen helyezkedett el. Fák, cserjék, forrás, tó, hattyúk, szőlő váltogatták ott egymást, s egy dombról még a pest-budai panorámát is élvezhette a látogató. Megjegyzendő, hogy a nagy magánparkok megnyitása a közönség számára ekkoriban beletartozott a terjedő, egészséges európai divatok közé. E kerthez hasonlóan a Margitsziget is magánkézben, mégpedig a nádor tulajdonában van ekkor, de csónakokkal a polgárok is megközelíthették. Parkszerű rendezése csak valamivel később indul meg, de azért a birtokosok szívéhez már igen közel áll a Dunának ez a palotához szinte kapcsolódó szép szigete. 1800-ban József nádor feleségének, Alekszandra Pavlownának itt töltik el egy uzsonna keretében névnapi előestjét. Visszafelé — nyilván a népnek szánt látványosság céljából is, — transzparensekkel felszerelt hajók jelennek meg a vízen s kiformálják a „Vivát Alekszandra Pavlowna" felírást. Ez idő tájt viszont közterület a Városmajor és a Városliget. Természeti adottságainál fogva a „major" előtte jár a Városligetnek, melyet a hajdani útikalauzok (Rosier) különösen csöndjéért ajánlanak felkeresni. Egyben biztosítanak arról, hogy itt, e Bécsi-kapuhoz közel fekvő bájos helyen (lieblicher Ort) a fasorok, virágágyak, kialakított utak a sétálni vágyóknak éppen olyan jól megfelelnek, mint azoknak, akik fennkölt szerelmük számára keresnek ázilumot. A magyarok által Város Majorának, általában pedig Stadmárhofnak hívott üdülőparkba eleinte inkább csak a budaiak, de 1800 után időnként már a pestiek is csapatostól átvonultak. Vidám ünnepnapokat, közöttük különösen szép május elsejéket töltöttek el itt. Ilyenkor megszállták a vendéglőt, leheveredtek a fák alá, tréfálkoztak, játszottak, s a fiatalság egyrészt landlert, másrészt toborzót járt a trombitások és cigánybandák zenéjére. Régebbi várostörténészek egy idevaló szerencsejátékról, az úgynevezett „mariandli"-ról is sokat beszélnek. Ebben a mérsékelt lehetőségű hazárd szórakozásban egy krajcárral legfeljebb ötöt lehetett nyerni. A szerencse kerekét betöltő golyókra szép, színes alakok: vadász, szarvas, áratóleány, katona, paraszt és pap volt festve. Ne gondoljuk, hogy mint később a vurstliból, az úgynevezett úri közönség távol tartotta volna magát az itteni ünnepnapi forgatagtól. Egy korabeli, éppen Űrnapjáról szóló naplórészletben (Horváth I. 1805.) ez áll: „ . . .azután pedig ... ki hajtattunk Budára az úgy hivattatott Város Majora nevű kertbe. Itten tejszínt ittunk nyáriasan és föl' s alá sétáltunk. Jelen volt sok Uraságokon kívül József Hertzeg Magyar országi Nádor ispány." Amint Pestről a Városmajorba, úgy Budáról a Városligetbe is elég hamar ki lehetett jutni a Hajóhídon és az éppen elkészült új fasoron keresztül. A liget tárgyszerető historikusa, Thaly Tibor szerint 1805 körül a városi embernek már van itt mit keresnie, hiszen a Lechner Tóbiás polgármestersége alatt telepített akácfák húszévesek, változatossá teszi a terepet a mocsaras rész is fűzfáival; és a bokrok között vezető sétautak, ha gondozatlanok is, de léteznek. Többnyire ugyan még legelnek itt a bérlők állatai, de vasárnaponként már ideözönlik a kispolgárság, őket más napokon az ürményiek, ferentzyek és a velük egyivásúak jól mutató fogatai váltották fel. 1802-ben igen nevezetes esemény történik az „Erdőtskében", ekkor rendezik meg e fiatal fák között a magyar lótenyésztés megpezsdítése érdekében abban az időben nagy port felvert lóversenyt. Városkörnyék A századforduló táján, a séta mellett egy másik városias és rokon időtöltés: a kirándulás is divatba jön. Robert Townson 1797-ben Londonban Travels in Hungary (Utazások Magyarországon) címen megjelent könyvében említi, hogy a polgárok Pesten és Budán a kies fekvésű városkörnyéki mulatóhelyekre rándulnak ki nyaranta, hol vasárnaponként néha bálokat is tartanak. Fontos tudnunk e ténnyel kapcsolatban, hogy a budai hegyvidék ebben a szakaszban még elsősorban a termelés céljait szolgálta, a legtöbb budai polgárnak megvolt a maga kisebb vagy nagyobb szőlője, s így elsősorban saját ingatlanát használta fel kirándulás, vagy más hasznos időtöltés céljaira. Például megengedett dolog, sőt, divatozó szokás a szőlőkben és szőlőházakban a saját borok kimérése. A borókafenyő gallyaiból készített koszorúk, e szomjat keltő szimbólumok vonzották a megfáradtakat és az igyekvőket, akik — amint egy szakértőtől tudjuk — vagy csak szomjúságukat oltogatták, netán élvezetet szereztek önmaguknak, olykor mámorba ringottak társaságukkal, sőt esetleg a mértéken túli poharazgatás után elérkeztek a hoffmanni öntudatlanság állapotába. Kétségtelen, hogy Buda és Pest környékére az emberek többségét ekkor még főként a köteles tennivalók, s csak másodsorban az evés-ivási lehetőségek meg a szabad környezet nyújtotta fesztelenebb viselkedési formák csábították. Goethe és Csokonai De Európa-szerte kezdenek a művelt elmék a hegyek és erdők látványára felfigyelni. Elsőként Goethét említhetjük. Ő nemcsak vándor és utazó, de már turista is, aki még télen is rábeszéli az erdészeket: tartsanak vele a decemberi hóban. Magatartásának lényegét négy remekül sikerült kis sorban foglalja össze. Jártam az erdőt, csak úgy, magam, könnyű bolyongás vitt céltalan. A természetjárásban nagy lírikusunk, Csokonai is kedvét lelte. A poéta 1801 -ben meglátogatván a börtönéből kiszabadult Kazinczyt, Aggteleket is útjába ejtette. Benyomásait a következőképp foglalta össze: „ . . .ennek a barlangnak kitapasztalása egész életembeli experientiáim között a legszebbik, a legkedvesebbik". Fogékonyság van a táj szépségei iránt József hercegben is (a későbbi nádorban), aki 16 éves korában járt először Magyarországon. Domanovszky S. írja meg róla, hogy elbűvölte a sok szép kilátás: a királyi várból, a kiscelli dombról, de főként a Gellérthegyről. Lóháton jutott el a Kamara erdőbe, a Zugligetbe, sőt a Margitszigetre is, s egyszer el is tévedt a hegyekben. Meglepő, hogy az Alpesek és a Dolomitok vidékeit már látott szem miként tudott jólesőn elidőzni a sokkal szelídebb magyar terepeken; de ha a cseh származású Waldstein Ferenc gróf szintén korabeli megállapításait egy Losonc feletti erdőről is ideiktatjuk, kétségeinknek oszlaniuk kell: „Divin előtt van egy erdő tölgyekkel és bükkfákkal, melynél szebbet képzelni nem lehet; sok országban utaztam már, de ennél pompásabb erdőre még nem akadtam . . . óvjátok, oltalmazzátok ezt az erdőt, mint 35