Budapest, 1973. (11. évfolyam)

3. szám március - Mann Miklós: A Budapesti Szemle és a Pesti Havi Irat

Helytörténeti adalékok Imre László Kén utca, Stéger-ház Stéger Károly vendéglős és kocsmáros két háza a maga idejében kuriózumnak számított a külső Ferencvárosban, a Gubacsi és a Soroksári utat összekötő Kén utcában. Rövidke utca ez, a 31-es villamossal 15 percnyire a Boráros tértől Erzsébet felé, három megállóval a Határ úton innen, mindjárt a vágóhidak után. A megállótól balra futballpálya, túl azon — helyi szóhasználattal — a „Petróleum gyár" állott, ma egy hosszú nevű nagykereskedelmi vállalat telephelye. Szemben a Kénsavgyár, jobbra előre négy, egyenként háromemeletes, szobakonyhás lakásokból álló háztömb, csukott verendára emlékeztető folyosókkal: a,,nagy" városi házak. A megkülönböztető jelző azért volt indokolt, mivel a „kis" városi házak emezek mögött húzódtak meg lakótelepnyi terjedelemben, egyetlen emeletükkel, ahová falépcső vezetett fel, tenyérnyi, két, legfeljebb három négyzetméteres „kertekkel" a földszinti konyhaajtók előtt, néhány porlepte krizanténnal, egy-két csenevész, beteg fácskával. A telepet az Illatos út határolta, túlsó felén a hírhedt szükséglakás-rengeteg vöröstéglás épületeivel, közkeletű nevén a „dzsumbuj"jal. Ha már az Ulatos útra kiértünk, menjünk le a Soroksári útig, ahol a sarkon a környék egyetlen elemi iskolája állt (áll ma is), kimagasodva a viharvert környezetből négy emeletével, hivalkodó tornyaival. Az iskolától két percre, a Kén utca sarkán, a Soroksári út 134. szám alatt állt a Stéger-féle vendéglő, egy földszintes sarokházban. Kilométeres körzetből jártak ide és sok pénzt hagytak itt az üzemek munkásai s a kurjantásnyira levő Timót és Szekerész utcai laktanyák szabadnapos tatonái. A Gugyerás, a Módos, a Róti és a Vargusféle vendéglátó helyek, amelyek nyolcszáz méteres körzetben konkurráltak egymással, nyomába sem léphettek Stéger jómódjának, amelyet 1937— 1944 között, egészen közelről volt alkalmam megfigyelni, mivel abban az időben ott laktunk, a Kén utca 4. szám alatt. Ebben a hosszúra épített, fordított L-alakú házban 24 szobakonyhás lakás és két üzlethelyiség bérlői fizettfck a havi 26 pengős lakbért — az üzlethelyiségek bére nyilván magasabb volt — a háztulajdonos vendéglősnek, aki egyetlen csaposa és hétyégeken a cselédlány segítségével intízte a kiszolgálást. Az L-alak hosszabb száraalatt, végeláthatatlan hosszúságban borospince feketéllett. Kétoldalt hodók, zömük mindig tele. Fejtéskor rígy-öt munkás húzogatta a pumpát. Ők mesélték, hogy a pincében három 10—15 hektoliteres teli hordó réges-régi óbort tartalmaz, ahhoz nem nyúlhat senki, mert Stéger a lányai lakodalmára tartogatja azt. Emlékszem, amikor kiadták a rendeletet, hogy minden házban óvóhelyet kell létesíteni, az egész borospincét át kellett rakni, rendezni. Ez nem kis munka volt, nem is sikerült úgy, amint kellett volna, tekintve, hogy a hetvenegynéhány lakónak jó, ha negyven személyes menedéket sikerült biztosítani. Szerettünk ott lakni: nagy volt az udvar, volt egy kis szabad levegő. A ház mögött kertészet húzódott. Ha a deszkapalánkon átrepült a labdánk, a kertész nagy, fehér komondora sokszor megkergetett bennünket, alig győztünk a kerítésen visszamászni. A kertész is kiabált ránk: összetörjük a paprikapalántákat, a káposztát, a paradicsomot. Távolabb, a szövőgyár mellett, amelynek gépei éjjel-nappal csattogtak, Vidáék tehenei és kecskéi legeltek a futballpálya és a Lóvágóhíd közötti grundon. A tehenészet tisztes megélhetést nyújtott iskolatársunk, a púpos Vida Jóska apjának, kivált így, hogy ingyen volt a fű. • .Vadászterületünk" ilyenformán elég kiterjedt volt, bár jól éreztük magunkat az udvaron is. A konyhaajtó elé, aki csak tehette, lécekből, futónövényzetből lugast eszkábált magának, itt úgy nevezték: „szaletli". Nagyon szegény embernek számított, aki a gyarapodásnak ezt a csekély jelét sem tudta felmutatni. A lugas után virágágyás, azon túl hosszú gyalogút, majd fás, füves térség következett, mintegy 20—25 méternyi szélességben, ebből három métert jó hosszan elvettek a sufnik, tüzelőt és lim-lomot tartottak bennük. Egyikmásikban fapriccseken albérlők háltak, akik időnként patkányvadászatot rendeztek, s diadalkiáltással öntötték le petróleummal s gyújtották meg a sivalkodó zsákmányt. Ennek ellenére sok volt a patkány. Az udvaron, szabályos négyszögekben poroslevelű akácfák növekedtek, akkor már megvastagodott derékkal. „Komámasszony hol az olló"-t lehetett ott játszani és igazi fűre ülni, heverni délután, amíg a lecke mellől el nem csalogattak a cimborák. Ott, ahol a fordított L-alak majdnem összeért, pirosra festett húzós kút állt. Vaskarját sokáig rángattuk, míg elindult a víz. Fapalánk zárta el az udvart az utcától, teljes hosszúságban, a Gubacsi úttól a Soroksári útig. A lakások egyformák voltak: szobakonyhásak. Éléskamra, vagy egyéb mellékhelyiség semmi. Padlós szoba, ötször négyméteres, valamivel keskenyebb konyha. A házunknak nem emlékszem, hogy padlása lett volna. Féloldalas, fekete cseréptetejű épület volt, a lakásokba két lépcső vezetett föl, a konyhaablakon két kicsi ablak fejmagasságban, a szobában egy, igaz, kétszárnyas. Akkoriban nem tudtam érzékelni, mennyi a szomorúság abban a házban. Pedig akadtak ott jómódú emberek, akik bár hajszálra ugyanolyan szobakonyhában laktak, mint mi, szóba se nagyon álltak velünk. Oláhéknak fűszerüzletük volt, a ház Gubacsi úti oldalán. Lakásuk a miénktől a második ajtó. Ki nem fogytak a munkából. Oláhné, nyakában aranyláncon függő kereszttel, olyan arccal járt-kelt, mintha örökké haragudott volna. Az üzletben mindig a férjét szidta, nem volt jó szava hozzá. Pedig Oláh József is sokat dolgozott, s mindig az üzletben, vasárnap is. Arca sovány volt, filléres szivarokat szívott, zsíros micisapkában járt és ő volt az első a házban, aki megjósolta, hogy a németek elvesztik a háborút. Mindjárt rásütötték, hogy „szocdem" és hallgatja az angol rádiót. Szemük fénye egyetlen lányuk volt, Gizike. Szépen járatták, törékeny szőke kislány volt. — Fényes partit csinált — emlegették a házbeli asszonyok, amikor egy továbbszolgáló őrmester eljegyezte. A másik üzlethelyiség egy hentesé volt: Ispán Ignácé. Felesége molett asszony volt, kedves, jószívű, mi mégis féltünk tőle, mert az a hír járta róla, hogy súlyos idegbetegséggel kezelték. Sokáig nem volt odahaza s már azt is mondták rá: „élőhalott". Aztán az Ágoston-lányok, Mariska, Irma. Fiatalon haltakel. Mozdonyvezető apjuk,saz édesanyjuk mintha örökké a könnyeit nyelte volna. Mi a közelükbe se mehettünk a lányoknak, anyu nem engedett: vérzik a tüdejük, azt mondta. Egyszer hallottuk, rászólt Mariskára csöndesen: mért nem fésülködsz rendesen Mariska, olyan szép a hajad. A lány megvonta a vállát: ugyan már... a koporsóban így is jó leszek. Hosszúék Mimi lánya ápolónő a hadikórházban. Távházasságra lép egy frontkatonával, aki később súlyos sebekkel kórházba kerül. Hónapok múlnak egymás után. Egy nap ketten mennek végig az udvaron. A katona: vak ember, fehér bottal. Arca teli kék pontokkal. A felesége valahogy kivirul mellette mégis. Bársonyos az arca, többen észreveszik: milyen szép a szeme. Steigerwald bácsi hadirokkant trafikos. Bódéja ott áll a futballpálya mellett. Az első világháborúban mindkét lábát elvesztette. A műlábakkal nehezen mozog, még két bottal is. Felesége aprócska, ugri-bugri néni, örökké világoskék svájci sapkában. Ha az öreg berúg, úgy csámborognak végig az udvaron a lakásuk felé, hogy rossz nézni, kicsi támogatja a nagyot. Az asszony sipító hangon mondja a magáét, szidja a részeg urát, aki időnként ráripakodik: hallgass. Türelme fogytával ráemeli az egyik fényes botot, az asszony fut néhány lépést, onnan kiabálja: na érj utói, ha tudsz. Ott ugrál, nem tudjuk sír-e, vagy nevet. Az öreg arca már nem is vörös — sötétkék, utánavágja a botot. Most már végképp nem tud egy lépést sem megtenni. Egészen addig, amíg a nénike fölveszi, odaviszi a botot, a kezébe adja, s újból elindulnak lassan. 1939 szeptemberében kistestvérünk diftériában meghalt. Steigerwald néni sírva vigasztalja anyut. Kunigó úr idült alkoholista és kordélyos vállalkozó. A Juhász lányoknál lakik, eredetileg albérlőként költözött oda. Aztán, hogy a lányok édesanyja meghalt, fokozatosan átvette a hatalmat a lakásban. Minden az övé, a két lány is, már túl a harmincon mindkettő. Naponta ötször-hatszor küldenek borért egy csátosüveggel. A férfi, ha nem tetszik, amit főztek, fedőstől kihajítja a lábast, az ajtón. Állítólag hatvan lova van, ugyanannyi kordélya. Külön tisztviselőt tart Lukács személyében. Boltozatos homloka alatt élénken csillog bogár szeme; pillantása a mindent megbocsátás különböző fokozatait mutatja az alkoholmámor fokozata szerint. Kirúgott katonatiszt, már úgy ötven körül, ő fizeti a kordésokat a vendéglőben, Stégeméi. Akkor a kordésok Bak-sört isznak pálinkával, s tokaszalonnát falatoznak papírból, rozskenyérrel. Jobb oldali szomszédunk Varró János és neje, a bal oldaliak Maschovszki bácsiék. Nagyobbik fiúké a legszebb jármű a házban: egy versenykerékpár. Ha az üzemből hazajön, délutánokat azzal szöszmötől az udvaron az ajtó előtt. Nyergére állítja a masinát és szereli csodálni való türelemmel. Reggelenként ezzel a kerékpárral jár dolgozni valahová Csepelre. Egy szava sincs hozzánk, hiába álljuk körül, mi gyerekek. Varróéknál — idősebb házaspár gyerek nélkül — gyakori a veszekedés. Vagy a rádió bömböl. A házban négy helyen van rádió, az övéké a legszebb, letakarva horgolt terítővel. Éjjelenként többször arra ébredünk, hogy odaát sivalkodik az aszszony. Ütések csattannak, edények csörömpölnek, Varró János előmunkás káromkodik, elbődül olykor, neki is kijut az ütlegekből, úgy látszik. Ez így megy egészen addig, míg az asszony jajgatva szólítja a szomszédokat: segítség, megöl! Takácsék, Nyikosék, Bodó néni, Kiss bácsi a hegyestetejű bőrsapkájával, Irénke, aki a környéken elsőként állt be kalauznőnek — össze is súgnak a háta mögött az asszonyok —, Tompáék a két pártában maradt lányukkal, akik „kitanulták a varrást", s a többiek a szegényemberei; csöndvilágában matatnak örökké, a becsület szoba-konyhás szolgálatában,